Egy hosszú ideje elképzelt országot megismerni felér azzal a misztikus pillanattal, amikor a gondolatban már nemegyszer levetkőztetett nő nyakszirtjének illata először kúszhat be mohó orrlikainkba. Soha nem lesz olyan az élmény, mint kusza és szertelen fantáziáinkban, de szerencsés esetben rögtön el is feledteti a hasztalan ábrándozás pillanatait, és valami mélyebb, erősebb valóság kezdetét jelzi. Talán kevesen vannak, akik éppen Fehéroroszországról fantáziálnak, de én közéjük tartoztam.
Pedig régen dédelgetett vágyképem nem éppen a színes utazási katalógusok papírjain elhasaló fény sugaraiban fürdött. A romlás esztétikája vonzott, a csendes rothadás, a hiánygazdaság rései között kibomló buheraakarat diadala, és persze a nem is annyira régen szétrobbant szovjet társadalmi valóság szellemi meteordarabkáit szerettem volna tetten érni azzal a kedélyes borzongással nyakon öntve, amely a nyugati utazók kiváltsága a drága pénzen kifizetett egzotikus szafarikon. Szürke házfalak között kapirgáló csirkéket láttam magam előtt meg egy keskeny átjáróból előbotorkáló fogatlan és fokhagymaszagú világháborús veteránt, aki a melléről leszakított érdemrendet próbálja rám sózni, hogy az érte kapott összeget életmentő gyógyszerre vagy vodkára költse; a kettő persze lehet, hogy számára amúgy is egy és ugyanaz. Ehelyett mit kaptam? Elvesztettem egy illúziót, de visszakaptam valami homályos és régóta elfeledett élményt a gyerekkorból.
Nem szeretjük magunkat. Nem szeretjük, hogy kelet-közép-európaiak vagyunk, és a Keletet magát sem szeretjük, ha túl közel van. Meggyőződésünk, hogy a történelem ok nélkül ültetett a hátsó padba minket a rossz tanulókkal együtt. A magyarság helye nyugaton van – bár belső iránytűjén a Kelet vastagított betűvel lett felvésve. A posztszovjet régióhoz, a szlávokhoz nekünk nincs és nem is lehet igazán közünk, véljük nagy meggyőződéssel, és a nagy ritkán szinte kényszerből megvallott Közép-Európa-tudatunk nem nyúlik túl a hasonlóképpen klopfolt rántott húsok kultúrvidékén. A céklaleves már ugyanolyan egzotikum számunkra, mint a vietnami pho; csak utóbbit sikk most fogyasztani Budapesten. És jó érzés arra gondolni, hogy mégsem miénk a leghátsó sor: ott van mögöttünk Fehéroroszország például. Európa utolsó diktatúrája.
Ilyen lett volna a kommunizmus, ha sikerül tényleg megvalósítani – mondja útitársam, Gazda Albert egy idő után Minszkben. Közben mindketten tudjuk, a kommunizmus már a tervezés fázisában kudarcra volt ítélve. Kárpátaljai magyarként születve ő ezt még inkább tudja. Viszont azt is, hogy a borscs mennyire finom.
Kijelentésében mégis bujkál némi igazság, mert Fehéroroszország fővárosában három egész napot eltöltve egyre inkább kérdőjellé görbül a dacos felkiáltójel, amely bőven kijár egy kézi vezérléssel működő országnak, ahol az ellenzéket időnként megverik kicsit az egyébként borítékolhatóan az örökös elnök győzelmét üzembiztosan hozó választások idején.
Csakhogy turistaként nagyon nehéz ezt a felkiáltójelet magunkkal cipelni. Nézzük az alapvető benyomásokat, rendszertelenül, slampos kelet-európaisággal.
Mióta vízum nélkül öt napot el lehet tölteni az országban, könnyű eljutni ide. Az ember délelőtt felszáll a fapados járatra, egy óra alatt Varsóban van, és ha szerencsésen jön ki a lépés, az újabb, nagyjából egyórás utat követően a Belavia légitársaság gépe – melyen picit visszafogottabb ugyan a kényelem, és a légiutas-kísérők bája is sokkal természetesebb, vagy mondjuk úgy, tenyeresebb-talpasabb – máris landol a fehérorosz fővárosban.
Alig találni itt turistát, mégis olyan érzésünk lehet, hogy ezek meg akarják mutatni nekünk, milyen is egy rendezett, tiszta és élhető város. Ha pedig nem a turistákra számítanak, akkor még inkább szomorú ránk nézve ez az élérevasaltság. Az utcákon gyémántot könnyebb találni, mint eldobott cigarettacsikket, a legutolsó külvárosi panel előtt is olyan műgonddal nyírt gyep tárul elénk, mintha az angol királyi családot várnák piknikre. Márkás autók, divatos ruhamárkákba burkolózó fiatalok, hipszterkávézók csendes forgataga fogad bennünket a széles sugárutakon járva. Ha már csend: mintha jó pár egységgel lehúzták volna a gigantikus potmétert a város felett a budapesti vagy akár a varsói alapzajhoz képest; legyen szó metrókocsiról, étteremről, kocsmáról, bármilyen publikus térről, sehol sem találkozunk fülsértő ricsajjal, ordibálással, óbégatással.
Szemérmetlen gondolat, de az, hogy a világháborús pusztítás tabula rasát kínált a „sztálinbarokk” kiteljesedésére, Minszkben kimondottan pozitív eredménnyel járt építészetileg. Széles sugárutak, visszafogottan díszes, fantáziadús épületek, az óriási boltíveknek is köszönhetően szellős térrendezés és nem mellesleg remek parkok ritmikája teszi élvezetessé sétáinkat a városban. Utoljára harminc éve, a késő Kádár-kor mesterségesen erjesztett látszatbékéjében élve éreztem a biztonságnak és a barátságosan körbeburkoló, végtelennek ható időnek azt a balzsamos elegyét, amely hirtelen rám telepedett a Cseljuszkin park avarral ellepett sétányain ballagva. Ez az egykori tapasztalat nem annak az ostoba és feledni való politikai rendszernek az áldása volt, sokkal inkább a szűkre szabott, békaperspektívába kényszerített valóság egyetlen jótékony mellékhatása. De hiánya csak itt, Minszkben hasított belém.
Fehéroroszország tehát nem pusztán Európa utolsó diktatúrája. Minszk sem csak egy diktatúra fővárosa. Megkockáztatom: Európa utolsó olyan helyéről van szó, ahol még átélhető az egykori vasfüggöny mögötti időérzékelés. Ráadásul nyugati kényelemben.
Mit, hogyan, mennyiért?
Elsősorban azért menjünk Minszkbe, mert nincs még egy város Európában, amely annyira másmilyen lenne, mint amilyennek látatlanban elképzeljük. A magyar turista ráadásul ab ovo nem szereti a többi turistát – különösen, ha azok is magyarok –, ilyenekkel pedig Minszkben jó eséllyel nem fog találkozni. Legalábbis még egy darabig. De beszéljünk konkrétumokról és praktikus szempontokról.
A magyar utazónak 2017 tavasza óta nincs szüksége fehérorosz vízumra, ha repülővel utazik, és nem marad öt naptári napnál tovább. A minszki nemzetközi reptérre egyelőre nem repülnek fapadosok, de fejenként 50-60 ezerből így is ki lehet hozni az utat oda-vissza. (Közben egy éjszakára akár meg lehet állni Varsóban, az szintén erős élmény.) Ami a szállást illeti: a központ közepén foglaltunk négyszobás lakást, éjszakánként húszezer forintnyi rubelért összesen. Bagatell. Minszk eleve nem drága. Egy busz- és egy metrójegy hetven-nyolcvan forint, a benzin literje százötven – mondjuk arra nem volt szükségünk –, egyszerűbb étteremben ezerből meg lehet ebédelni, de a legdrágább sem drága. A legdurvább számlánk négy főre 16 ezer volt, klasszis cseh, brit, fehérorosz sörökkel, plusz némi vodkákkal és tequilákkal, egy olyan színvonalú pubban – a neve: Gvozgy –, amely a világon bárhol lehetne. Bónusz: itt a legbarátibb az extra minőségű jégkorong ár-érték aránya. A Dinamo Minszk az orosz bázisú nemzetközi bajnokságban, a KHL-ben játszik, és mi úgy választottunk időpontot, hogy két hazai meccs is beleférjen. A 15 ezer férőhelyes jégcsarnok abszolút XXI. századi – a 2014-es világbajnokságra épült –, a ki- és a rálátás tökéletes, a jegyeink pedig 10, illetve másodjára kicsit feljebbre 7 rubelbe, azaz 1300, majd 1000 forintba kerültek. A Nyizsnyekamszkot vertük, a Szocsitól kikaptunk, a hangulat nagyszerű volt.
Mit ne hagyjunk ki Minszkben a hokin, a finom sörökön és borscsokon, valamint a szuper parkok valamelyikében abszolvált alapos sétákon kívül?
Fontos tudni, hogy különleges turisztikai attrakciók nemigen vannak. Hacsak a nagy honvédő háború ügyesen felújított óriásmúzeumát, valamint a rengeteg zöldet és a kétmilliós nagyvároshoz képest fergetegesen friss levegőt nem vesszük annak. Továbbá a hosszú-hosszú Függetlenség sugárútját a kivétel nélkül kivilágított, azonos stílusú épületekkel. De három napra ennyi is épp elegendő annak, aki szereti a pozitív meglepetéseket és a revideálandó elképzeléseket, meg aki képes eligazodni egy alapjában véve cirill betűs univerzumban.
Érdemes amúgy vetni egy pillantást a vidékre is. A kontrasztok és a tisztánlátás kedvéért mintegy. Megtettük. Elvonatoztunk Boriszovba. A vidék egészen más. Annak több köze van a rögvalósághoz. Ott a valaha létezett szovjet szocializmus legkevésbé sem csillogó nyomai köszönnek vissza, mutatják meg magukat. Az is érdekes – de máshogyan. Hiába, mégsem lehet egy egész országban élére vasalni a gyepszőnyeget. Pláne, ha nem futja mindenre. (Gazda Albert)
