A statisztikai adatok biztatók. A következő szűk hét évtizedben, vagyis nagyjából 1980-ig „a magyarság – különösen a régi erdélyi részekben – feltétlenül számbeli többségbe fog jutni, szemben a románsággal”. Erre a következtetésre jutott 1917. tavaszi előadás-sorozatában a megelőző hetven esztendő felméréseit vizsgálva a kor jeles (mai szóval élve) kisebbségkutatója, Jancsó Benedek. Bizakodásának oka, hogy 1840 és 1910 között „a magyarság több mint száz százalékkal szaporodott, míg a románság csak harmincegy százalékkal”.
Tény, hogy amikor ezek a szavak elhangzottak – 1918-ban nyomtatásban is megjelent az előadás –, még nem bomlott föl a történelmi Magyarország, sőt tizenhétben a Monarchia, ha nehezen is, kisebb-nagyobb áldozatok árán egy különbékével akár megmenthetőnek tűnt. A folytatás közismert, a felmérésekből a Jancsó által logikusan levont következtetéseknek éppen az ellenkezőjük következett be. A határon túliak száma drámai módon apad, közel négy évtizede (1981 óta) ráadásul töretlen a magyarországi népességfogyás is. Csak 2011 és 2016 között – mint ezt a tavalyi mikrocenzus megállapította – 134 ezerrel csökkent Magyarország lélekszáma. Vagyis mintha öt év alatt egyszerre tűnt volna el hazánk területéről Székesfehérvár és Esztergom városa lakosaival együtt.
Joggal merül fel a kérdés: hol hibáztunk? Miért maradt hatástalan az a jó néhány, a rendszerváltozás óta tett kormányzati próbálkozás, amely érdemben kívánt tenni a tendencia megváltoztatásáért? Valószínűleg nem a gyermekvállalást ösztönző intézkedéseket kárhoztathatjuk. Az országot radikálisan átformáló társadalmi-gazdasági folyamatok, a többször is összeomlással fenyegető gazdasági helyzet, a létbizonytalanság, az elszegényedés, a változások nyomán kialakuló új életforma eleve nem kedvezett a vágyott baby boomnak. (Nem törvényszerű a kudarc: Franciaországban, persze sokkal jobb helyzetben, éppen az állami kedvezmények hozták meg a gyermekvállalási kedvet.)
Gyorsan elillant az a bizakodás is, amely utolsó reménységként az úgynevezett Ratkó-unokák leszármazottjai felé irányult. Ők ugyanis 2015-re túlnyomórészt kiléptek a gyermekvállalás időszakából anélkül, hogy érdemben lendítettek volna a rossz mutatókon. Ennek fényében meglepő az a vak bizakodás, amely a miniszterelnöknek a diaszpóratanács ülésén tartott beszédéből kicsengett: „Azt a célt tűztük ki, hogy 2030-ra saját erőből a termékenységi ráta a népességfenntartáshoz szükséges 2,1-re növekedjen.” A kétségtelenül szép elképzelés a jelenlegi körülmények között azonban sajnos megvalósíthatatlan, éppen a Ratkó-unokák „visszafogottsága” miatt. Mint azt a Jakab András és Urbán László szerkesztette, Hegymenet című tanulmánykötet megállapítja, „olyan alacsonnyá vált a gyermekvállalási korban lévők aránya az ország teljes népességéhez viszonyítva, hogy ez több évtizedre megszüntette annak az esélyét, hogy kizárólag a gyermekvállalási hajlandóság növelését célzó szakpolitikákkal stabilizálni lehessen az ország népességszámát”. (Következményeként 2020-ra 9,5, 2030-ra 9, 2050-re pedig 8,2 millióan leszünk, persze akkor, ha a helyzet nem lesz sem jobb, sem rosszabb.)
A szerzők szerint ha változtatni akarunk, négy területen szükséges feltétlenül beavatkozni. A születésszámon túl növelni kell az átlagéletkort; ha sikerül, 2030-ra jó eséllyel utolérhetjük a csehek jelenlegi szintjét, és a maihoz képest még három évet elkönyvelhetünk magunknak. Csökkenteni kell az elvándorlás mértékét, és – tetszik, nem tetszik – lehetővé kell tenni a bevándorlást. A kutatók úgy vélik, ebben az esetben a fogyás megállítása után „2040-ig tartós, de alacsony értékű növekedéssel járó szakasz következne, amelyet követően 9,7 millió körüli népességszámmal stabilizálódna Magyarország lakosságszáma”.
A fenti feltételek közül a legkényesebb kétségkívül a bevándorlás ügye. A folyamat egyik legfontosabb és természetesen abszolút érthető lelki gátja a máig erősen élő trianoni trauma, az abból fakadó további területvesztés, a nemzeti megsemmisülés rémképe. Erre pedig a kérdés kezelésénél tekintettel kell lenni. Azért is, mert úgy tűnik, a bevándorlás előbb-utóbb valóban elkerülhetetlenné válik. A kérdés már a jelenlegi hatalmas migrációs hullám előtt is akut problémaként rendre felmerült a különböző színezetű kormányzatok megoldandó stratégiai feladatai között. A Fidesz első regnálása idején nem is csináltak különösebben titkot mindebből. A „kik jöjjenek” felvetésére evidenciaként adódott a válasz, hogy a határon túli magyarok egyébként is jellemző bevándorlását kellene jelentősen felgyorsítani, lehetőleg a diaszpórát „hazahozva”. A kilencvenes évek második felében magam is hallhattam egy ismert és befolyásos jobboldali politológustól (kijelentését ma már nyilván nem vállalná), hogy a szórványban élőket a végleges beolvadás előtt át kell telepíteni az anyaországba. A kivitelezés mikéntjére ugyan nem tett javaslatot, ám a „húzzuk össze magunkat mi, magyarok” gondolata azóta többször is felbukkant. Ha nem is mondták ki, de a nemzeti identitásőrző feladatot is betöltő, a munkavállalást elősegítő magyarigazolvány 2002-es bevezetésekor már ott bujkált a gondolat: az igénylők közül többen valószínűleg itt maradnak majd. 2010-ben, a magyar állampolgárság kiterjesztésekor – ami nem mellesleg fontos emberi jogi lépés volt – szintén számoltak nyilván a nagyobb méretű bevándorlás lehetőségével. Az „összehúzódás” elképzelése ráadásul újabb koncepciók szerint nemcsak az anyaországot mint célterületet érintené, hanem a határon túli tömbmagyarságot, vagyis Románia esetében például a Székelyföld „megerősítését”. Ennek fényében érdemes megemlíteni Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek a Fidesz idei pártkongresszusán tett büszkélkedő kijelentését, hogy megvan az egymilliomodik új magyar állampolgár.
Kétségtelen, hogy a „hazaköltöztetés” búvópatakként újra és újra felbukkanó gondolata mögött papíron legalábbis valóban van ráció. Főként ha figyelembe vesszük a tényt, amellyel valószínűleg mind a kormányfő, mind helyettese pontosan tisztában lehet, hogy a szórványterületeken vészesen fogy a magyarság. Dél-Erdélyben például a magyar népesség apadása a legutóbbi egy évtizedben mintegy harmincszázalékos volt. Ám az is bizonyos, hogy az asszimiláció elsősorban lélekben dől el, mint ahogy lakhelyének megválasztása mindenkinek a saját ügye, amit egy demokráciában legfeljebb közvetve lehet befolyásolni. Ráadásul, mint Kántor Zoltán szociológustól, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójától megtudhatjuk, a szórványban élő erdélyi magyarok, ha rászánják magukat a költözésre, jóval ritkábban döntenek Magyarország mellett, a román többséghez igazodva általában a nagyobb lehetőségekkel kecsegtető Spanyolországot vagy Olaszországot választják. A felvidékiek körében kicsi az elvándorlási vágy (miért is hagynák el szülőföldjüket), nem beszélve a számbelileg sem jelentős horvátországiakról, szlovéniaiakról. A külhoni, kisebbségi sorsban élő honfitársainkra tehát legfeljebb részlegesen számíthatnának az anyaországi népességet ezen az úton stabilizálni kívánó törekvések. (Nem beszélve arról, hogy egy ilyen lépés régi magyar településterületek kiürítésével járna.)
A két éve megindult migrációs és menekülthullámot illetően jobb szembenézni a tényekkel. Azzal például, hogy a folyamatot legfeljebb ideiglenesen lehet kerítések segítségével megállítani, hiszen az érkezők száma jó eséllyel a következő évtizedekben sem apad el. Az ismert biztonságpolitikai szakértő, Tálas Péter úgy véli, hogy a 2015-ös, a budapesti pályaudvarokon is anarchiát okozó krízis valószínűleg egy akár 2050-ig is elnyúló, egyre súlyosbodó folyamat nyitánya volt csupán. Szuhai Ilonával közösen jegyzett tanulmányában ezt alátámasztandó több okot is felsorol: valószínű, hogy a menekülthullámot kiváltó háborús övezetek tartósan fennmaradnak, esetleg kiterjednek; a migrációt a „kibocsátó” államok (és velük együtt a premodern társadalmak) képtelenek kezelni, ehhez legtöbbször nem is rendelkeznek erőforrásokkal; Afrika 1,2 milliárd fős lakossága a következő másfél évtized alatt várhatóan 500 millióval növekszik; Afrikának és a Közel-Keletnek a jövőben könnyen lehet, hogy alapvető ellátási problémákkal kell tartósan szembenéznie.
A valódi kérdés tehát nem az, hogy hajlandók vagyunk-e befogadni menekülteket (erre úgy tűnik, eddig is hajlandó volt a letelepedési kötvény alkalmazásával a kormányzat, legfeljebb a propaganda sugallta-sugallja az ellenkezőjét), hanem hogy az Európa ajtaján kopogtatók szervezetten, „megszűrve” érkeznek-e hozzánk vagy anarchisztikus körülmények között. Ez nyilván a kontinens egészét érintő ügy, közös megoldást igényel a kiindulási helytől az útba eső országok menekültügyi rendszereinek támogatásán át a közös európai határvédelemig, a jól szervezett európai regisztrációig, amelyből saját érdekünkben mi sem vonhatjuk ki magunkat.
Ha idegenkedünk is tőle, nem árt mielőbb tudomásul vennünk, hogy az elkövetkező évtizedektől valószínűleg nemcsak nálunk élhetnek majd a népességnövekedést (gazdasági okokból is szükségszerűen) elősegítő, egészen más társadalmi-kulturális közegből érkező tömegek, hanem az egész kelet-közép-európai térségben. A demográfiai helyzet – a közhiedelemmel szemben – szomszédságunkban is a miénkhez hasonló tendenciájú, sőt a gyermekvállalási kedvet (1,44) tekintve megelőzzük például Szerbiát (1,43), Szlovákiát (1,40), Horvátországot (1,39), Szlovéniát (1,35) és Romániát (1,34). A Kárpát-medencében egyedül a cigányság szaporulata tér el ettől – egyelőre. A prognózisok szerint Magyarországon (és környezetében) ugyanis a roma népszaporulat a következő évtizedekben fokozatosan veszít lendületéből.
Ha a nem könnyű helyzetben okosan sáfárkodunk lehetőségeinkkel (ez az Európához fűződő viszonyunkon is múlik), a bevándorlók nagy részét (a külhoni magyarok mellett valószínűleg jelentősebb számban a harmadik világból érkezőket) integráló, a számarányában megnövekedett roma lakossággal a modus vivendit meglelő, népességét tekintve jóval színesebb, gazdasági lemaradását legalább részben behozó Magyarországot találhatunk a Kárpát-medencében ötven-hetven év múlva.
