„Húzzuk össze magunkat mi, magyarok” – Kik lakják a jövőben az országot?

Milyen összetételű lesz a 2070-es évek Magyarországának népessége? Erre próbáltunk választ keresni.

A szerzők szerint ha változtatni akarunk, négy területen szükséges feltétlenül beavatkozni. A születésszámon túl növelni kell az átlagéletkort; ha sikerül, 2030-ra jó eséllyel utolérhetjük a csehek jelenlegi szintjét, és a maihoz képest még három évet elkönyvelhetünk magunknak. Csökkenteni kell az elvándorlás mértékét, és – tetszik, nem tetszik – lehetővé kell tenni a bevándorlást. A kutatók úgy vélik, ebben az esetben a fogyás megállítása után „2040-ig tartós, de alacsony értékű növekedéssel járó szakasz következne, amelyet követően 9,7 millió körüli népességszámmal stabilizálódna Magyarország lakosságszáma”.

A fenti feltételek közül a legkényesebb kétségkívül a bevándorlás ügye. A folyamat egyik legfontosabb és természetesen abszolút érthető lelki gátja a máig erősen élő trianoni trauma, az abból fakadó további területvesztés, a nemzeti megsemmisülés rémképe. Erre pedig a kérdés kezelésénél tekintettel kell lenni. Azért is, mert úgy tűnik, a bevándorlás előbb-utóbb valóban elkerülhetetlenné válik. A kérdés már a jelenlegi hatalmas migrációs hullám előtt is akut problémaként rendre felmerült a különböző színezetű kormányzatok megoldandó stratégiai feladatai között. A Fidesz első regnálása idején nem is csináltak különösebben titkot mindebből. A „kik jöjjenek” felvetésére evidenciaként adódott a válasz, hogy a határon túli magyarok egyébként is jellemző bevándorlását kellene jelentősen felgyorsítani, lehetőleg a diaszpórát „hazahozva”. A kilencvenes évek második felében magam is hallhattam egy ismert és befolyásos jobboldali politológustól (kijelentését ma már nyilván nem vállalná), hogy a szórványban élőket a végleges beolvadás előtt át kell telepíteni az anyaországba. A kivitelezés mikéntjére ugyan nem tett javaslatot, ám a „húzzuk össze magunkat mi, magyarok” gondolata azóta többször is felbukkant. Ha nem is mondták ki, de a nemzeti identitásőrző feladatot is betöltő, a munkavállalást elősegítő magyarigazolvány 2002-es bevezetésekor már ott bujkált a gondolat: az igénylők közül többen valószínűleg itt maradnak majd. 2010-ben, a magyar állampolgárság kiterjesztésekor – ami nem mellesleg fontos emberi jogi lépés volt – szintén számoltak nyilván a nagyobb méretű bevándorlás lehetőségével. Az „összehúzódás” elképzelése ráadásul újabb koncepciók szerint nemcsak az anyaországot mint célterületet érintené, hanem a határon túli tömbmagyarságot, vagyis Románia esetében például a Székelyföld „megerősítését”. Ennek fényében érdemes megemlíteni Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek a Fidesz idei pártkongresszusán tett büszkélkedő kijelentését, hogy megvan az egymilliomodik új magyar állampolgár.

Kétségtelen, hogy a „hazaköltöztetés” búvópatakként újra és újra felbukkanó gondolata mögött papíron legalábbis valóban van ráció. Főként ha figyelembe vesszük a tényt, amellyel valószínűleg mind a kormányfő, mind helyettese pontosan tisztában lehet, hogy a szórványterületeken vészesen fogy a magyarság. Dél-Erdélyben például a magyar népesség apadása a legutóbbi egy évtizedben mintegy harmincszázalékos volt. Ám az is bizonyos, hogy az asszimiláció elsősorban lélekben dől el, mint ahogy lakhelyének megválasztása mindenkinek a saját ügye, amit egy demokráciában legfeljebb közvetve lehet befolyásolni. Ráadásul, mint Kántor Zoltán szociológustól, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójától megtudhatjuk, a szórványban élő erdélyi magyarok, ha rászánják magukat a költözésre, jóval ritkábban döntenek Magyarország mellett, a román többséghez igazodva általában a nagyobb lehetőségekkel kecsegtető Spanyolországot vagy Olaszországot választják. A felvidékiek körében kicsi az elvándorlási vágy (miért is hagynák el szülőföldjüket), nem beszélve a számbelileg sem jelentős horvátországiakról, szlovéniaiakról. A külhoni, kisebbségi sorsban élő honfitársainkra tehát legfeljebb részlegesen számíthatnának az anyaországi népességet ezen az úton stabilizálni kívánó törekvések. (Nem beszélve arról, hogy egy ilyen lépés régi magyar településterületek kiürítésével járna.)

A két éve megindult migrációs és menekülthullámot illetően jobb szembenézni a tényekkel. Azzal például, hogy a folyamatot legfeljebb ideiglenesen lehet kerítések segítségével megállítani, hiszen az érkezők száma jó eséllyel a következő évtizedekben sem apad el. Az ismert biztonságpolitikai szakértő, Tálas Péter úgy véli, hogy a 2015-ös, a budapesti pályaudvarokon is anarchiát okozó krízis valószínűleg egy akár 2050-ig is elnyúló, egyre súlyosbodó folyamat nyitánya volt csupán. Szuhai Ilonával közösen jegyzett tanulmányában ezt alátámasztandó több okot is felsorol: valószínű, hogy a menekülthullámot kiváltó háborús övezetek tartósan fennmaradnak, esetleg kiterjednek; a migrációt a „kibocsátó” államok (és velük együtt a premodern társadalmak) képtelenek kezelni, ehhez legtöbbször nem is rendelkeznek erőforrásokkal; Afrika 1,2 milliárd fős lakossága a következő másfél évtized alatt várhatóan 500 millióval növekszik; Afrikának és a Közel-Keletnek a jövőben könnyen lehet, hogy alapvető ellátási problémákkal kell tartósan szembenéznie.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy hajlandók vagyunk-e befogadni menekülteket (erre úgy tűnik, eddig is hajlandó volt a letelepedési kötvény alkalmazásával a kormányzat, legfeljebb a propaganda sugallta-sugallja az ellenkezőjét), hanem hogy az Európa ajtaján kopogtatók szervezetten, „megszűrve” érkeznek-e hozzánk vagy anarchisztikus körülmények között. Ez nyilván a kontinens egészét érintő ügy, közös megoldást igényel a kiindulási helytől az útba eső országok menekültügyi rendszereinek támogatásán át a közös európai határvédelemig, a jól szervezett európai regisztrációig, amelyből saját érdekünkben mi sem vonhatjuk ki magunkat.

Ha idegenkedünk is tőle, nem árt mielőbb tudomásul vennünk, hogy az elkövetkező évtizedektől valószínűleg nemcsak nálunk élhetnek majd a népességnövekedést (gazdasági okokból is szükségszerűen) elősegítő, egészen más társadalmi-kulturális közegből érkező tömegek, hanem az egész kelet-közép-európai térségben. A demográfiai helyzet – a közhiedelemmel szemben – szomszédságunkban is a miénkhez hasonló tendenciájú, sőt a gyermekvállalási kedvet (1,44) tekintve megelőzzük például Szerbiát (1,43), Szlovákiát (1,40), Horvátországot (1,39), Szlovéniát (1,35) és Romániát (1,34). A Kárpát-medencében egyedül a cigányság szaporulata tér el ettől – egyelőre. A prognózisok szerint Magyarországon (és környezetében) ugyanis a roma népszaporulat a következő évtizedekben fokozatosan veszít lendületéből.

Ha a nem könnyű helyzetben okosan sáfárkodunk lehetőségeinkkel (ez az Európához fűződő viszonyunkon is múlik), a bevándorlók nagy részét (a külhoni magyarok mellett valószínűleg jelentősebb számban a harmadik világból érkezőket) integráló, a számarányában megnövekedett roma lakossággal a modus vivendit meglelő, népességét tekintve jóval színesebb, gazdasági lemaradását legalább részben behozó Magyarországot találhatunk a Kárpát-medencében ötven-hetven év múlva.