Kibeszéletlen történetekkel van tele Erdély

A nyolcvanas években emberek ezrei indultak el a hegyekbe külföldi televíziós jelet vadászva, hogy apró tévéken focimeccset nézzenek.

Romániában a többi szocialista országtól eltérően alig volt klasszikus politikai értelemben vett, tömegtámogatásra épülő alternatív ellenelit. Elszórt értelmiségi és spontán tiltakozások voltak, de ezek nem generáltak utcai tüntetéseket. Az 1977-es Zsil-völgyi bányászlázadásnak vagy a tíz évvel későbbi brassói munkástüntetésnek elsősorban anyagi okai voltak. Pontosan ezért értékelődik fel minden olyan tömegessé vált kollektív viselkedés, amely valamiképpen a rendszerrel szemben határozta meg magát – fejti ki könyvében a kolozsvári sportszociológus, Péter László.

Kutatásának eredményei szerint a kollektív focimeccsnézés társadalmi gyakorlatát a kényszer szülte. 1982 után vált egyértelműen tömegjelenséggé, amikor a Spanyolországban megrendezett futball-világbajnokságot a román állami televízió nem közvetítette. Hivatalosan azzal érveltek, hogy a román válogatott nem szerepel rajta, és amúgy sincs ott semmi látnivaló. A valóság persze egészen más volt: villamos energiát és jogdíjra kifizetendő kemény valutát akartak spórolni, ezért legfelső utasításra mondták le a közvetítéseket. A döntés következtében komikus helyzetek is kialakultak. A bukaresti Electronica nevű műszakicikk-gyártó a piaci rést felismerve rá is állt a tévéantenna-erősítők gyártására. Amikor mindez a titkosszolgálat, a rettegett Securitate közvetítésével a pártvezetés tudomására jutott, őrjöngve betiltották a terméket.

Egy, a KISZ központi bizottságának tulajdonában lévő lap is hasznos tanácsokat publikált, tökéletes időzítéssel. 1986-ban a Tehnium havilap márciusi, áprilisi és júniusi számában is hosszan értekeztek az amatőr antennakészítés kérdésével. A márciusi írásban például Nagy teljesítményű antennák címmel két mérnök részletes műszaki adatokkal, frekvenciatáblázattal, rajzokkal és méretekkel példázta, hogyan lehet háromszáz kilométeres távolságból is megfelelő tévéjelet befogni. Jó kérdés, hogyan sikerült a szerkesztőknek kijátszaniuk a cenzúra éberséget. Bár elképzelhető, a rend éber őrei nem éppen a műszaki lapok részéről várták a támadást. A magyar ajkú olvasóknak még az Ezermester nevű, barkácsolóknak szánt anyaországi folyóirat is közölt hasznos tanácsokat, és ezt akkoriban még meg lehetett rendelni, ellentétben az irodalmi-közéleti lapokkal.

A nehéz és lényegében eseménytelen szocialista hétköznapokban a hiányra frappáns válasz született: sport- és labdarúgás-szerető emberek találékonysággal, ügyességgel és nem utolsósorban bátorsággal fontos társadalmi intézményt teremtettek.

Ez egyszerre volt alkalmas nem csupán a labdarúgás közösségi keretek közötti fogyasztására és a szórakozásra, hanem a kisebbségi csoportokhoz tartozók etnikai kollektív identitásának a megerősítésére és kifejezésére is. Nem utolsósorban pedig de facto szembement az akkori totális diktatúrával. Olyan újszerű ellenállási formát hívtak életre, amely bizonytalan és tanácstalan helyzetbe hozta magát az elnyomó gépezetet is. A hegyeken, dombokon zajló események alkalmával olyan ellenzéki közösségek jöttek létre, és afféle tevékenységek alakultak ki, amelyek a csendes ellenállás, a kilépés-menekülés és tiltakozás kollektív megnyilvánulásainak is tekinthetők. „Kimentünk a szabadba, hogy szabadok legyünk” – fogalmaz a könyvben az egyik adatközlő.

Többféle megoldás volt: akik rendelkeztek autóval, és volt benzinjük, elkocsikáztak azokra a településekre, ahol már lehetett fogni a magyar televízió adásait. Sokszor akár több száz kilométeres távolságot is megtettek. Azokra az időkre Kercsó Árpád jégkorongedző így emlékszik vissza egy interjúban: „Bánffyhunyadon a magyar tévé is tisztán bejött, egy-egy magyar válogatott meccs előtt olyan kocsisorok alakultak ki az úton, mint péntekenként Budapest és a Balaton között. Egy-egy családhoz heten-nyolcan telepedtünk be meccset nézni, vittünk a háziaknak süteményt, bort, ahogyan vendégségben illik. Olyan összetartó erő volt az, hogy ha rágondolok, most is könnybe lábad a szemem.” Kercsó 1977–1982 között a gyergyócsomafalvi iskola tornatanára volt, majd 1985-ben Magyarországra költözött, ahol sikeres karriert futott be, a Ferencváros és a magyar hokiválogatott edzőjeként is dolgozva.

Aki nem tudott messzire utazni, annak maradt a kísérletezés a környékbeli dombokon, hátha be tudja fogni a magyar, a szovjet vagy a bolgár tévé jelét. A Székelyföldön főleg az utóbbiakat. A gyergyócsomafalviaknál a meccstelenség okozta hiányban az áttörést Mester Gábor tévészakember jelentette, aki az általa eszkábált antennával befogta a moldovai tévé adását a környező hegyekben. Így sem volt tökéletes a vétel, előfordult, hogy az antennás ember a tükörben nézte végig a meccset, mert tartania és mozgatnia is kellett a berendezést, hogy lássanak valamit. „Még a pálinkát is más öntötte a számba” – fogalmazta meg a könyvben.

Néha a meccsnézés tényleg átfordult ellenállásba: a mérkőzés végén az emberek népdalokat fújtak, egyszer az István, a király rockoperát is elénekelték spontánul. Ha hasonló esetek a Securitate tudomására jutottak, a hangadókat behívták és megfélemlítették, de magát a meccsnézést nem tiltották meg. Az elvtársak is kíváncsiak voltak a mérkőzésekre: Déván például egyenesen az erősítő-, átjátszóállomáshoz járt ki a megyei pártvezetés. Ezen alkalmakkor az átlagembereket elzavarták a környékről, hiába telepedtek ki ők is saját egyszerű antennájukkal. Az is nagyon érdekes, hogy egy antenna a gyulafehérvári római katolikus érsekség tudtával és engedélyével került fel a Szent Mihály-székesegyház hatvanöt méter magas tornyába: a papok is kíváncsiak voltak a meccsekre.

Erdélyben talán nincs is olyan középkorú férfi, akinek ne lenne ilyen meccsnézős élménye. Nekem is van, pedig komoly készülődést feltételezett a siker. Megvolt, ki hozza el a fekete-fehér sporttévéjét, kinek van új, hosszú üzemidőt biztosító akkumulátora, és azt ki cipeli fel a hegyre. A legfontosabb persze az antenna volt; akadtak helyek, ahol eleve felszegelték egy magas fenyőfára, alaposan elrejtve a lelógó kábelt, hogy minden egyes alkalommal azt legalább ne kelljen cipelni. Szinte mindenki hozott valamit: ha mást nem, bort vagy pálinkát mindenképpen. A televízió előtti ülésrendet is a státus határozta meg: középen, a legjobb helyen ülhetett a készülék tulajdonosa, majd azok, akik az aksit cipelték. Az antennás szaki ritkán ülte végig nyugodtan a meccset, mert az ő feladata volt a bolhás képernyő minél tisztábbá varázslása; néha percenként kellett mozdítani a berendezést a tökéletes vétel érdekében. Így sem tudtuk mindig követni a játékot, és gyakran az elöl ülők magyarázták el a hátrébb helyet foglalóknak, hogy szerintük mi is történt a képernyőn.

Péter László megemlít a könyvében egy súlyos konfliktust: 1982-ben a szurkolók kisebb csoportja közvetlen összetűzésbe került a karhatalommal. A Magyarország–Salvador-mérkőzés után (10:1) – a győzelmi mámor hevében – egy kolozsvári magyar fiatalokból álló csoport hazafelé tartva a szigorúan tiltott „ria, ria, Hungária!” rigmust skandálta. A kivezényelt rendőrök mindannyiukat letartóztatták. A kolozsvári magyar etnikumú interjúalanyok közül majd mindenki hallott erről az incidensről, de ez senkit sem tántorított el a további meccsnézéstől. Volt cirkusz Körösfőn is: Magyarország egyik mérkőzése idején egy ház udvarára bekéredzkedő székelyföldiek a sátrak egyikére feltettek egy nagyobb piros-fehér-zöld lobogót, és hangosan énekeltek. A zászló és a hangos éneklés azonnal felkeltette a helyi rendőrség és egy szekus figyelmét. Először a házigazdát is meg akarták büntetni, mondván, külföldieket fogadott be, de amikor a vendégekről kiderült, hogy román állampolgárok, csak ellenük indult eljárás.

Jó kérdés, hogy a karhatalom nem akart vagy nem mert fellépni a nyolcvanas évek közepére tömegessé váló jelenség ellen. Igaz, ők is hibásak voltak miatta: a televíziót a hetvenes években Ceaușescu tette a háztartások fő szórakoztatási eszközévé. Még amerikai sorozatokat is sugároztak, ezzel is jelezve az ország külön utas politikáját a szocialista táboron belül. Miután sikeresen rászoktatták az embereket a tévézésre, a rá következő évtizedben a diktátorpár tulajdonképpen beköltözött a készülékekbe: a napi kétórásra zsugorított műsoridőben csak velük, esetleg kommunista propagandával foglalkoztak. A szociológus szerint a technikai felszereléssel immár ellátott népesség körében a kielégítetlen médiafogyasztási szükséglet hozzájárult ahhoz, hogy a tiltott labdarúgás-fogyasztás túlmutasson önmagán, fontos társadalmi, közösségi szerepet töltve be. Románia modernizációs megtorpanása, majd gazdasági válságának mélysége és a nyilvános tér ideologikus telítettsége önkéntes alapon szerveződő szabad, nyílt, befogadó, egalitárius társadalmi teret hozott létre, amely kicsúszott a hatalom szigorú ellenőrzése alól.

Az emberekben megvolt az a rejtett energia, amely lehetővé tette, hogy jól körülhatárolt cél érdekében egész Belső-Erdély területén egymástól függetlenül, de hasonló változatokban közösségként lépjenek fel, hogy a meccsnézéseket megvalósítsák. Tömeges jellege miatt a diktatúra kénytelen volt a vele szemben kialakult közösség, a hivatalosságokra fittyet hányó embertömeg ellenállását elnézni. Az is lehet, hogy már nem is lett volna elég erejük hatékonyan fellépni, csak a gyengeség ezen jeleit nem ismerte fel a társadalom.

Érdekes, hogy még azok is jártak a hegyekbe meccset nézni, akiket nem különösebben érdekelt a foci. A jó társaság viszont igen, és áldozatokat is vállaltak érte, hiszen esőben-hidegben is kimentek a hegyre. A futball-összejöveteleken a szurkolók szabadnak érezték magukat, közösségben érzékeny kérdéseket beszéltek meg, s ami még fontosabb, az itt érvényes normákat és szabályokat autonóm módon alakították. Az elbeszélők egyöntetű elmondása szerint az elnyomó hatalom autoritása itt nem érvényesült, saját szabályait nem tudta kikényszeríteni; például hiába volt érvényben a húsz főnél nagyobb tömeget nem engedélyező törvény. A természetben sorra kerülő meccsnézések során a dolgok rendje radikálisan különbözött az elnyomó hatalmi rend által alakított való világtól.

A tanulság elgondolkodtató: erős hatalmi nyomás, hangos propaganda, durva politikai rendőrség és széles körű besúgórendszer mellett is vannak a társadalomban olyan rejtett erőforrás-tartalékok, amelyek egy-egy váratlan esemény vagy döntés során tömeges ellenálló reakciót generálhatnak. A tiltott meccsnézés története felhívja a figyelmet arra is, hogy a szabad információ milyen fenyegetést jelent a zárt, nem demokratikus rendszerekre – fogalmazta meg a kutató, aki szerint a sport, kiváltképpen a labdarúgás társadalmi szerepét és erejét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Péter László most azon gondolkodik, hol és milyen formában tudná kiadni a könyvét magyarul. Egy kolozsvári kávézóban ülve a kötet születésének körülményeiről beszélgettünk. Ő a belemélyedős módszert választotta. Idén nyáron a lakásában megpróbált a nyolcvanas évek szerint élni: Ceaușescu-beszédeket hallgatott, a Scinteia (Szikra) nevű pártlapot olvasta, a kommunizmust dicsőítő „Megéneklünk, Románia” propagandisztikus kultúrműsor videóit nézte a neten. Azt mondja, a két és fél hónapig tartó időutazás során megidéződött benne az a régi világ, amelyikről azt gondolta, már rég elfeledte.

Az adatközlők sem lettek feledékenyek: nyitott és átszellemült emberekkel találkozott, akikben élnek ma is ezek a történetek. Ráadásul tavaly meglepő aktualitása volt a sztorinak: a román állami televízió anyagi csődje miatt elveszítette több nagy esemény közvetítési jogát, így a franciaországi labdarúgó-Eb-t sem adhatták. Iarasi ne uitam la bulgari (’megint a bolgárokat fogjuk nézni’), mondták sokan Bukarest környékén, és Csíkménaságon is előszedtek egy régi antennát, nosztalgia-meccsnézést szervezve a Fiság völgyében vagy harminc embernek. A huszonegyedik századnak köszönhetően viszont nem lett tömegmozgalom belőle, mert az egyik előfizetős sportcsatorna végül adta a mérkőzéseket. És történt egy furcsa hiba is: az M4 magyar sportcsatornán néhány mérkőzésnél a hivatalos magyarázat szerint „egy gyakornok elfelejtette bekapcsolni” a különben kötelező geokódolást, így az erdélyi magyarok is láthatták Szalai, Stieber, Gera és Dzsudzsák góljait.

Az egyelőre csak angol nyelven megjelent könyv online is megvásárolható (Péter László: Forbidden Football in Ceausescu’s Romania – Global Culture and Sport Series. Palgrave Macmillan, New York – London).