– Ez a Görgei Artúr mégiscsak gyanús ember – hallottam nemrégiben egy történelemtanár ismerősömtől. Miért? – kérdeztem vissza. Azt mondta, amit a diákjainak is szokott: mert letette a fegyvert, és megúszta a megtorlást. Az árulás vádját már számtalanszor cáfolták, ön pedig Görgeit Hunyadi Jánoshoz mérhető hadvezérnek nevezte. Mi az oka, hogy a nyilvánvaló tények ellenére napjainkig él a magyarok egy részében a Görgeit övező gyanakvás?
– Az alapvető ok, hogy az árulómítosz akkor rögzült a magyar köztudatban, amikor a modern értelemben vett közvélemény éppen kialakulóban volt. A Hunyadihoz, Zrínyihez kapcsolódó történelmi kérdések egyszerűbbek, hiszen korukban csupán hivatalos, udvari történetírás létezett, az általa kanonizált felfogás hagyományozódott az utókorra. Fontos tényező, hogy a Görgei-kérdés 1918-ig napi politikai játszmák része volt, neve egyet jelentett a kiegyezés elfogadásával, a függetlenségi irányzat, vele a romantikus nacionalizmus elutasításával. Az elhalkuló-eltűnő árulózás éledt fel jóval ízléstelenebb módon 1948-at követően, és tartott ki egyre erőtlenebbül a rendszerváltozásig. Ez a szemlélet uralta a történettudomány egy részét és a tankönyveket is. Igaz, a jelzők változtak: a hetvenes–nyolcvanas években az „áruló” helyére a „kalandor”, a „megalkuvó nemesség képviselője” lépett, aki „félt a néptől”, és ezért sem akart döntő győzelmet aratni.
– Görgei katonai ténykedése cáfolja ezeket a vádakat?
– Jól képzett katona volt, 1848 előtt a gyalogságnál, az utászoknál, a huszároknál szolgált, a magyar testőrségnél pedig vezérkari kiképzésben részesült, a tüzérség alapelveit is ismerte. Viszont – szemben Hunyadival, Zrínyivel vagy Hadik Andrással – nem volt háborús tapasztalata. A másoknál esetleg évekig tartó érési folyamat az ő esetében négy-öt hónapig tartott, ezt pedig bámulatos, egyben rendkívül rövid pályafutás követte. Amikor 1848 júniusában belépett a honvédségbe, századparancsnokként 150-200 embert kommandírozott, míg november elsejétől, a fel-dunai hadsereg élére állva, már 25 ezer embernek parancsolt. Decemberi első hadjáratában megszervezte a császáriak elől való visszavonulást olyan módon, hogy a sereget a katonailag nehéz helyzetben is egyben tudta tartani. Világosan látta, hogy a gyülevész hadnak esélye sincs a jól szervezett, reguláris erőkkel szemben. Az ezt követő felvidéki téli hadjáratban, amely kifejezetten sikeresnek tekinthető, nemcsak igazi katonákat faragott az önkéntesekből és újoncokból, de vonulásával egyúttal elvonta a császári főerőt is a Tisza és ezzel a forradalmi kormányzat ideiglenes központja, Debrecen vidékéről. Áprilisban alig egy hónap alatt, jelentős győzelmeket aratva, szorította vissza a túlerőben lévő, kiképzettebb ellenséget a Tiszától a Rábáig, illetve a Vág vonaláig a tavaszi hadjáratban. Az 1849. júniusi, Vág menti támadása a hadtestparancsnoki posztokon bekövetkezett cserék és a túlerő miatt kudarcot vallott ugyan, ám ezt követő, 1849. júliusi hadjáratában nyújtotta a legnagyobb katonai teljesítményt. Kerülte a nyílt összecsapást a négyszeres túlerőben lévő oroszokkal, de egy hónapon át sikerrel akadályozta meg, hogy az osztrákokkal egyesülhessenek. Valamennyi hadi vállalkozásában az észszerű kockázat emberének mutatkozott, teljesítményét szinte mindig túlerővel szemben érte el. A szabadságharc tizenegy nagy csatájából hétben személyesen vett részt, ezenkívül még hét-nyolc összecsapásnál volt jelen. Bizonyos esetekben, például Isaszegnél, Vácnál személyes megjelenése billentette át a küzdelmet a mi javunkra.