István, a király Wakandában?

Az afrofuturizmus lehetséges jövőképeket kínál az eltörölt múlt helyett a fekete kontinensnek.

A mese szerint Afrika mélyén titkos királyság található: ez az ország egy különleges fémen alapuló, rendkívül fejlett technológiával hozott létre utópiát a hányatott sorsú kontinens közepén. Ez a titkos államalakulat kimaradt a történelem viharaiból: népüket nem hurcolták el rabszolgának, földjeiket nem foglalták el a kegyetlen európai gyarmatosítók. Ez a hely, a fiktív Wakanda a kiindulópontja a Marvel Univerzum legutóbbi képregényfilmjének, a Fekete Párducnak, amely az első olyan Marvel-mozi, amelynek fekete karakter a főhőse. A Fekete Párduc a nyitóhétvégén tarolt a pénztáraknál.

A futurisztikus afrikai utópia képe nem a semmiből jött: a film és az alapjául szolgáló, hatvanas évek óta futó képregénysorozat az egyre inkább látható irányzat, az afrofuturizmus eddigi legsikeresebb darabja.

„El tud-e képzelni lehetséges jövőket egy olyan közösség, amelynek múltját direkt eltörölték, és amelynek energiáit folyamatosan lekötötte történelmének felkutatása?” – tette fel a kérdést Mark Dery kritikus 1994-ben megjelent esszéjében, amelyben először nevezett meg egy olyan közös nevezőt, amely már évtizedek óta jelen volt a fekete alkotók művészetében. Az afrofuturizmus kifejezést azóta széles körben alkalmazzák a fekete művészek alkotásaira a zenétől a festészeten át a scifiirodalomig és azon túl, lényege pedig abban áll, hogy olyan jövőképeket és elképzelt történelmet alkot, amely alapvetően eltér a nyugati világ által megrajzolt narratíváktól.

A zenében ez a dzsessz-zenész Sun Ra művészetével kezdődött, aki tudatosan szőtte bele alkotásaiba az űrkorszak és a scifi témáit: ez a szál tőle kezdve fellelhető a fekete zenészek alkotásaiban a George Clinton-féle Funkadelicen és Parliamenten át egészen Janelle Monáéig, aki idén készül kiadni negyedik lemezét, amelyet ismét különféle scifihatások formáltak. A Fekete Párduc több mint fél évszázada futó képregényfüzetei mellett pedig az irodalomban is egyre hangsúlyosabban jelentek meg az afrofuturista víziók: Samuel R. Delany, Nalo Hopkinson és Octavia E. Butler művei kövezték ki az utat; az elmúlt két évben egy fekete alkotó, Nora K. Jemisin művei nyerték el a scifi Oscarjának számító Hugo-díjat; a Trónok harca-szerző George R. R. Martin pedig jelenleg producerként dolgozik egy másik afrofuturista alkotó, Nnedi Okorafor művének sorozatverzióján.

Az idén tízéves Marvel-filmuniverzum első, fekete főszereplővel készülő darabja ennek a szerteágazó mozgalomnak a fősodorbeli megjelenése. Ennek megfelelően a készítők nem is aprózták el a mondanivalót. Wakanda új, ifjú királyának fő dilemmája az, segítsenek-e a nyomorult körülmények között tengődő afrikai és amerikai feketéken, vagy zárkózzanak el továbbra is, hogy megőrizzék Wakanda titkát. A cselekményét és fordulatait tekintve talán nem annyira erős – furcsamód az István, a királyt megidéző – történetbe egyszerre szőtték bele a titokban létező fekete utópia, Wakanda meséjét, miközben finoman vagy éppen egészen egyértelműen utalnak a világszerte szétszóródott, történelem nélkül maradt feketék évszázados elnyomására.

A filmet, illetve Wakandát átitatja az afrofuturista esztétika, miközben minden egyes vizuális utalásnak megtalálhatjuk a helyét Afrika térképén: Wakanda mind az öt törzsének ruhái, a különböző jelenetekben felbukkanó zenék, táncok, rituálék és szimbólumok mind egy-egy valóban létező afrikai kultúrára utalnak. Teszik mindezt egy olyan szereplőgárdával, amelyben a fekete férfi- és női színészek tucatjai mellett mindössze két fehér mellékszereplő kap helyet, zenéjét pedig a kortárs hip-hop legnagyobb sztárja, Kendrick Lamar jegyzi. Ehhez hozzájön még az is, hogy a szokásokkal ellentétben ezt a mozit alig próbálták a többi Marvel-filmhez kötni, így önmagában is megállja a helyét, és leginkább állásfoglalásként, az afrofuturizmus tézisfilmjeként értelmezhető.

– Az „otthon” szó a hétköznapi értelem mellett azt a helyet is jelöli, ahonnan jöttél. Számos afroamerikai számára ez nehezen megfogható fogalom, mert egyszerűen nem ismerjük az otthont.  A rabszolga-kereskedelem eltörölte a neveket, az identitásokat, és fájdalmas módszerekkel kulturális amnéziát erőltetett ránk. A Fekete Párduc többek között az otthon illúzióját adja meg olyanoknak, akik számára az ismeretlen – írja Marc Bernardin, a SyFy Wire újságírója a film kapcsán.

Nem véletlen, hogy olyan híres fekete előadók, mint Snoop Dogg külön programot indítottak, hogy minél több fekete fiatal nézze meg a filmet. Egy biztos: a Fekete Párduc sosem fogja azt jelenteni a fehér nézőknek, mint a feketéknek – sokak számára talán nehéz is megérteni, miért olyan nagy dolog ez a fekete közösségeknek.

Pedig ebben rejlik a film lényege: míg a nyugati és a keleti népek nagy része vissza tud tekinteni hatalmas és gyakran a legendák ködébe vesző írott történelmére, majd erre alapozva érdekesebbnél érdekesebb reményteli jövőket tud felvázolni magának, az Afrika legkülönbözőbb részeiről és a világ legkülönbözőbb részeire elhurcolt fekete rabszolgák leszármazottainak újra fel kell találniuk saját történelmüket, és ki kell találniuk saját jövőjüket a művészetek, a zene és a fikció segítségével. Ebben a kontextusban, az afrofuturizmus populáris vetületeként lép elő most a fénybe Wakanda, a képzeletbeli utópia Afrika szívében.