A bősz Fekete Párduc a sötétben tapogatózik

A legújabb Marvel-film próbált túlmutatni a feketékkel kapcsolatos kliséken, de inkább csak sokkal jobban rájuk erősített.

Pedig Wakanda mint rejtőzködő csodanemzet nagyszerű szimbólum. Jókora dilemmát okoz nekik, megőrizzék-e kissé önző önállóságukat, vagy nyissanak-e más nemzetek irányába, megosztva ezzel elképesztően fejlett technikai tudásukat és erőforrásaikat. Kár, hogy a CGI-ország bemutatása kimerül néhány látványosnak gondolt képben, ahogy az ott élő törzsek is olyannak látszanak, mintha csak a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság legfurább ruháiban ugráló szurkolóit válogatták volna össze, vuvuzela nélkül. És a részben a hiperszupersztár Kendrick Lamar által összehozott filmzene is nagyjából annyit ér, mintha egy roma szuperhős (valaki már igazán kitalálhatná) kalandjait Kis Grófo próbálná meg földobni pörgős ütemekkel. Sőt, néhány viccesnek gondolt beszólással maguk a feketék is ugyanolyan rasszistának tűnnek, mint bárki más.

A kliséhalmozás, a meglehetősen ötlettelen és a vágással teljesen tönkretett végső küzdelem sokat ront az összképen, pedig a valóságnak szóló mondatok (engedjük-e át határainkon a menekülteket, az egész bolygó érdekeit vagy inkább csak a sajátjainkat nézzük) tényleg fontos üzeneteket hordoznak. Bár a lezárás ezekre ad is egy egészen megnyugtató választ, kérdés, hogy az esetleges folytatásokban kezdenek-e majd ezzel valamit, vagy a Fekete Párducot is csak belökik a többi szuperhős közé, hadd nyávogjon és karmolásszon az ellenfelek szorításában.