Egy stadion oldalában áll a hangár, előtte közút, majd kis szabad terület után a rámpa. Ha nem kétéltű a hidroplán, akkor a rámpán egy nagy guruló lapáthoz hasonló szerkezeten engedi be, húzza ki a vízből a kis traktor a gépet.
Kétoldalt pedig a mólók, ahol kiköthetnek a hidroplánok. 1913 októberében egy sátorral kezdték ezen a helyen, a kor szokásának megfelelően elsőként repülőversenyt szerveztek. Azóta egyetlen helyként Európában folyamatosan repülnek a hidroplánok a tavon.
A nagydíjon a 15 versenyző négy számban mérte össze tudását, számonként két-két futamban. A pilóták között néhányan már szinte földi istenek voltak, komoly repülési rekordokkal a hátuk mögött.
Egy 16 kilométeres pályán rendezték az első napon a gyorsasági szakaszt, amit másnap-harmadnap egy 230 kilométeres körverseny követett.
A gyorsasági versenyt Roland Garros nyerte 120 kilométeres átlaggal úgy, hogy életében először szállt fel vízről. A körversenyt pedig Hirth, egy német pilóta nyerte, aki a köd elől tíz méter alacsonyra menekült, olyan volt, mint egy légi autózás, mondta a célban.
Sokan mentek a ködfoltok fölé, volt, aki eltévedt, vagy leszállt egy hajó mellé, megkérdezni, merre van az arra. A pilóták térképpel és iránytűvel navigáltak, az olaszok előnyösebb helyzetben voltak, hiszen ők már repültek errefelé.
Végül felszállási úthosszban és magasságelérésben mérték össze tudásukat. Hatalmas különbségek voltak a teljesítményekben. Míg Fischer 18 méter hosszon felszállt, az ötödiknek már 175 méter kellett ehhez. Míg Roland Garros 2100 méteren eltűnt az égben, addig a magassági versenyben második pilóta már csak 1200 méterre kapaszkodott fel.
A nagydíjat már akkor is hozzáillő nagy felhajtással rendezték meg. Színésznők pózoltak a pilóták oldalán, volt, aki – mint a képen is – szenzációként elvitette magát egy utaskörre. Ennek akkori veszélyére jó példa, hogy Torino grófját nem engedte fel a családja a levegőbe, pedig onnan nagyon szerette volna látni a birtokát.
A versenyt kisebb balesetek kisérték, ahol kiderült a hidroplánok előnye, hiszen velük motorhiba esetén könnyű volt a vízre leszállni. Garrosnak például a körverseny egyik napján leégett a motorja, kényszerleszállt, de a vizen cigarettára gyújtva várta a riporterek hadát.
A verseny maga európai szenzáció volt, a riporterek minden eseménynél tudósítottak, a klub által közzétett szép fotókat is ennek köszönhetjük.
A politikusok is kiaknázták az esemény médiaerejét. Como város polgármestere például motorcsónakon, a vizen lévő célszalagnál köszöntötte a körverseny futamgyőztes pilótáját.
Esténként pedig a parti kastélyokban bálokat rendeztek a pilóták tiszteletére, miközben a parti sátrakban a szerelők felkészítették másnapra a hidroplánokat a versenyre.
A versenyek, repülések a háború után is folytatódtak, repesztettek itt hidroplán gyorsasági versenyen közel ötszázzal is. Majd 1930-ban megalakult a repülőklub, amely immár 83 éve folyamatosan működik.
Pár éve voltam a verseny egykori szinhelyén, a hely szelleme megőrizte az első verseny különös báját, erről részletesen majd később.
Ha tetszett a cikk, keressék a Vízirepülés.hu című oldalunkat. Nemrég jelent meg egy hosszabb írásom Repülőfesztivál egy osztrák tavon címmel, olvassanak bele abba is!
