Szél se rezzent, a levegő izzott, mint a kemence, amikor Ivánnal elfoglaltuk állásainkat a tó partján. A műhelyt otthon hagyta, csak néhány aksit és a rádió-távirányítót hozta magával, no meg a hidroplánt.
Iván nem szereti a csendes repülést. Korábban olyan hidroplángépei voltak, amelyek lassan repültek, még egy orsót sem lehetett velük a levegőben biztonsággal indítani.
A habtestű – purhabból készült rajta minden – hidroplán igazi ragadozó. Iván év elején rendelte meg interneten, szinte teljesen felszerelve hozta a légiposta-szolgálat, csak a szárnyát kellett rá felragasztani. A hidroplán csónaktestű, a függőleges vezérsíkból – magyarán a farkából – áll ki előrefelé a villanyhajtómű a légcsavarral, ami így védve van a víztől.
A kormányműveket, mint a nagy repülőgépeken, kis villanymotorok mozgatják egy-egy rúddal. A parancsot a hidroplán testében elrejtett vevő továbbítja feléjük, az energiát a repüléshez egy szintén a törzsbe tett akkumulátor biztosítja.
Egy menet tisztán nyolcperces, ezért Iván az aksira még ráhúz egy vijjogót, ami időben figyelmezteti repülés közben a parton álló pilótát, hogy ideje leszállni, ha nem akar a hidroplánért jó messze beúszni. Amúgy motorleállás után maradna még annyi villanyenergia a repcsiben, hogy kormányozni lehessen.
Iván a változatosságot szereti a hidroplánban, hiszen a vízen nem köti az előre kijelölt le- és felszállópálya egyhangúsága. A modell néhány méteren felszáll, aztán jöhet az önfeledt műrepülés. Orsók, hurkok, függőleges emelkedések, közben az én kérésemre néhány pluszleszállás és lassan döcögő alacsony áthúzás a víztől egy méterre.
Találkozók a tatai Öreg-tavon
15 éve még húszan-harmincan repültünk évente hidroplánnal a fesztiválon, aztán fokozatosan elfogytunk. Öt éve ketten-hárman maradtunk, az érdeklődés meg a Víz Zene Virág Fesztivál közönsége pedig hiába nőtt, következő évre a dolog kipukkadt.
„A hidroplán rc-pilóták általában nagyobb tudásúak, mert egy partközeli pontra pontosan muszáj leszállniuk”, és Iván már mutatja is. „Amúgy kezdőként neked elég lenne pár óra, a szembe repülés a legnehezebb, amikor fordítva kell kormányozni.” Aztán viccesen ugrik egy nagyot, „ennyi, ha befuccsolnál, akkor háttal állsz a gépnek és hagyományosan húzod a kicsi botot itt a jobb kezeddel. Egyébként a távirányítókat robotizálni is lehet, amikor a gép tartja a magasságot és a tanonc pilóta csak a fordulókat gyakorolja, az oktató meg egy darabig fel- és leszáll helyette.”
Szólt a jelző, Iván leszállt és elemet cserélt, majd vissza a légtér pörgésébe. „Hoppá, az egyik kormány rosszalkodik” – mondta. Leszállás, mozgatás után se lett jobb, de még talán miattam erőlködik vele.
Közben kérdés nélkül is beszél.
– Lassan teljesen elfogyunk, én is inkább többet repülők már kerekes géppel a mezőről. Leszaladunk néha Gárdonyba, Balatonra, korán reggel, míg a strandon még nincs élet, csodás ott a repülés. Ha a horgászok meg szívóznak, elküldöm őket, mitől lenne nektek több jogotok a vízhez, morgolódom. Képzeld, mi lenne, ha összejönnénk itt tízen-húszan és nyomnánk egész nap. Pedig nem zavarnánk vele senkit, nézd, az a csaj is titokban a hidroplán repülését lesi. Csudába, nem fogad szót, nem erőltetem tovább, lehozom a hidroplánt.
A technika közbeszólt, de nagy élmény volt és nem olyan tömény, mint egy hónapja Ausztriában. Elmenőben az egyik fürdőző udvariasan ránk köszön: Viszontlátásra! „Na látod – mondta Iván –, ő is jól érezte magát velünk.”
Ha tetszett a cikk, nézzenek rádió-távirányitású nagymodell-repüléseket a Repülni Jó oldalunkon.
