Az elektromos hidroplánmodell-repülés nagyágyúi és gyakorlói Ausztriában hidroplánkörökben hódolnak a szenvedélyüknek. Tavaly már ismerkedhettem velük Bécs mellett egy tavon, idén a salzkammerguti hidroplánkör meghívására egy nagyobb találkozó hangulatát hoztam el, itt a beszámoló első része.
A Salzkammergut tele van kisebb-nagyobb tavakkal, körötte még májusban is hósipkás hegyek emlékeztetnek a télre. Nyaranta a térségben, a Wolfgangseen rendezik Európa legnagyobb hidroplánfesztiválját.
A Grundlsee az egykori kedvelt császári fürdőhely, Bad Ischl másik, hozzánk közelebb eső oldalán található. A helyi hidroplánkör minden májusban egy hétre igénybe veszi az egyik strandot, hogy még a fürdési szezon előtt a pilóták jót repülhessenek.
Péntekre már tarkállik a fű a különböző hidroplánmodellektől, ez az összeszerelés és az üzemanyagtöltés helye. A hidroplánok konnektorból töltött akkumulátorral üzemelnek, a rendezők rengeteg töltőhelyet biztosítanak a résztvevőknek. Egy töltés kíméletes repülés esetén majdnem fél órára elég.
A fű tehát a modellek állóhelye és hangárja, a repülőtér nagyobbrészt a vízen, három részből áll. A parton állnak és repülnek a rádiótávirányítóval a pilóták, itt engedik be a hidroplánokat a vízbe. A parttól öt méterig bójákkal jelezve helyezkedik el a vízi gurulóút, felszállni és leszállni csak ezen kívül lehet. A hidroplánmodell-reptér része még a mentőkajak, a pórul járt modellekért szakember evez ki, többnyire csak úszótalpra állítja őket, de ritkán összetört darabokat is hozott ki.
A pilótafülke a földön marad, a pilóták kantáros emberek, a hasukon sokcsatornás irányítótáblán adják akár három kilométer távolságra is a jeleket, vezetik a gépeket. A legnehezebb azt megtanulni, hogy mikor a gép szembejön, akkor fordítva kell kormányozni.
A modellekben a vevőegység teljesíti a gázadási és kormányzási parancsokat, a nagyobbaknál egy mackó vagy más vicces – esetleg pilótának kinéző – figura adja vissza a kabin üvegén át a teljes élményt. Kuriózumként sötétben is repültek kivilágított nagyobb modellel, itt a világítást és a reflektort is egy-egy csatorna kezelte.
A modellgépek nagyságát a szárnyfesztávban mérik, a tízcentistől a majd háromméteresig széles volt a skála. A gépek purhabból, fából, műanyagból készülnek, többnyire gyári csomagban, kitben vásárolhatók meg, így rengeteg az ezermester a pilóták között. A legszebbek az egyedi építésűek, ahol akár több ezer órát is fordítanak az elkészítésükre. Leginkább valamelyik eredeti repülőgéptípust mintázzák, de akadnak egyedi tervezésűek is.
A találkozó királyai a nagy német történelmi hidroplánok voltak, ezeket majd néhány hét múlva, a következő részben veszem sorra. A Dornier és Junkers gépeket azért is építették, mert büszkék a repülési hagyományaikra. Más típusoknak is szentelek majd egy további részt.
Az osztrák, német és svájci pilóták között természetesen a német volt a közös nyelv, és az egymás gépeinek nézegetése. A tizenéves srácoktól a nagypapákig bezárólag minden korosztályt láthattam.
Szerencsére az idő péntektől csodás volt, egész nap zajlott a repülés, reggel az erkélyemről már, este pedig még láttam a modelleket a tó fölött, sokszor tíznél többet is egyszerre. A repülések nem voltak agyonszervezve, de délelőtt és délután egy-egy alkalommal mindenkit kiparancsoltak a vízről, akkor jöttek a korábbi királykategóriák. Megtisztelő volt néhány pilótának, hogy a nagy öregeknek a vízhez segíthették az óriás modelljüket. És a repülőbemutatók után vagy már a vízfogások, közbenső landolások során megtapsolták a repüléseket.
Végül a rendező IGE Salzkammergut hidroplánkör vezetőjét, az alábbi képen középen integető Volkert kérdeztem. 14 évvel ezelőtt 5 pilótával kezdték – mesélte –, azóta évente egyre nagyobb presztízsű az összejövetelük. 111 pilóta több mint 300 gépet reptetett péntektől vasárnapig. A családtagok, kísérők, látogatók száma meghaladta az 500-at, és teszem én hozzá, mindenki nagyon jól érezte magát.
Ha tetszett a cikk, olvassák el a Hidroplánok a Dunán és a Balatonon című hosszabb írásomat is.
