A második világháborúban az óceánokon át történő támadásra vagy szállításra a katonai vezetések óriáshidroplánokat rendeltek. A háború alatt ezek a hatalmas gépek – kivéve a németekét – még a tervezőasztalon maradtak és csak később emelkedtek a levegőbe. Írtam már az idetartozó amerikai Hughes H-4 Herculesről és az angol Saunders-Roe Királynőjéról, a Princessről.
A hajógyárból továbbfejlesztett Blohm & Voss német hidroplán-repülőgépgyárban a harmincas évek végén a Deutsche Luft Hansa megrendelésére egy hosszú távú utasszállító hidroplánt építettek, amit a háború kitörésekor a Luftwaffe besorozott katonai szállítógépnek. Ez volt a BV 222 Wiking.
A Viking fedélzete olyan sima volt, mint a mai cargogépeké, és a nagy oldalajtó miatt jól pakolható. Más feladat esetén közel száz katonát vihetett háromszáz kilométer/óra körüli utazósebességgel, de kórházi szállítóként akár hetven hordágy is elfért rajta. Lassabban és alacsonyabban repülve akár 28 órát is a levegőben maradhatott, nem teljes terheléssel 6000 kilométerre is elrepülhetett.
A 37 méter szárnyfesztávú, 49 tonna maximális felszálló tömegű hidroplánt hat hajtómű emelte a magasba, először 1940 nyarán. 13 darabot építettek belőle, ez a típus volt a második világháború harcaiban részt vevő legnagyobb hidroplán.
De Hitlernek ez a méret kevés volt, mert New York és Washington megtámadását tervezte, amihez kétszer ekkora bombázó hidroplán építésére adta ki a parancsot. A 100 tonnás gépet természetesen a Blohm & Voss a Wikingből fejlesztette tovább, a hidroplán a BV 238 típusjelet kapta.
Megnövelték a méreteket, például a szárnyfesztáv majdnem a duplája lett. A szuperhidroplán 60 méteres szárnyfesztávja csak 5 méterrel volt kisebb a mai modern Airbus A350 gépnél, pedig azóta 70 év telt el.
Az erősebb hajtóműveket egy Dornier bombázóból vették át, amelyeket a szárnyon előrenéző gondolákba építettek be. 6500 kilométerre növelték a hidroplán hatótávolságát, a gép sebessége is javult.
Az egyetlen teljesen megépített példány 1944 áprilisában emelkedett először a levegőbe. Még két darab szuperhidroplán szerelését kezdték el, de azokat már nem tudták befejezni. De távolsági repülésekről, hadrafoghatóságról sincsenek már adatok. A linken lévő videón látható az óriás felszállása.
A BV 238 levegőbe emelkedésekor, 1944 tavaszán a háború a németek számára már időszerűtlenné tette az óceánon túli bombázást mint célt. 1944 végére pedig már a szövetségesek kétoldalú előrenyomulásával a Harmadik Birodalom vezetőinek menekítése volt inkább napirenden. A szuperhidroplán leginkább Argentínába repülhetett volna, de a források említik a déli sarkot vagy más titkos helyet. Sőt egy tengeralattjáróval kombinált menekülési tervről is olvastam valahol.
A szuperhidroplánnal való menekülésből azonban nem lett semmi, mert az egyetlen repülőképes példány egy támadás során megsemmisült. Két változatot kínál erre az irodalom, amiben a helyszín – egy Hamburghoz, a gyár székhelyéhez nem messze található tó – megegyezik, ahol a repülési teszteket is végezték.
Amerikai források szerint 1944 szeptemberében egy Mustang vadászgép repülőraj támadta meg a dokkban a hidroplánt, ami felrobbant. De a pilóták azt jelentették, hogy ez egy Wiking volt. A hetvenes években egy dokumentumfilmben azonban az egyik pilóta a kutatások alapján azt mondta, hogy tévedtek, a hidroplán mégis a BV 238 volt.
Német források szerint viszont a szövetségesek kutattak utána, mert ismerték a tervet, hogy Hitler a szuperhidroplánnal tervezi a menekülését. 1945 április végén a Brit Királyi Légierő felderítőgépei fedezték fel. A célpont ellen küldött egység a hidroplán hajtóműveit lőtte szét és a gép a dokkban szinte teljesen elégett. Ez a változat valószínűbbnek tűnik.
Ha tetszett a cikk, ajánlom a Dornier Do-24ATT felújított német hidroplánról készített fotóimat.
