Ez lesz a gregorián fétisből

Milyen az, ha a latinra zúznak a gitárok? A Pons erre tesz egy próbát. Várjuk a pszichedelika reformját.

„Sziasztok, mi vagyunk a Pons! Rengeteg rosszabbnál rosszabb névötlet után így kereszteltük el a bandát, ami latinul hidat jelent, mivel mi vagyunk az összekötő kapocs a közönség és a dalaink között.”

Ezzel robbant be a négytagú Pons az Ígéretes titánok életébe. Bevallom, tetszett, és viccesnek találtam ezt a belépőt, s ilyenkor a megszokottnál is nagyobb lelkesedéssel esek neki az adott csapat anyagának.

Történetesen ezúttal a négyszámos Spatium Pons elnevezésű kislemezt nyiszáltam finoman darabokra. Elsőre pedig nem is mondhatok mást, mint hogy egy jól összerakott anyagról van szó, amely egy igen kellemes íven mozog az elejétől a végéig. Egy élvezetes dalcsokor az ifjoncok bemutatkozója, s én is áthallgattam már egy pár százszor buszon, metrón, villamoson, vagy épp cikkek körmölése alatt.

Közben folyamatosan azon kattogtam, hogy jó-jó ez a tészta, de nagyon érdekel, vajon mikor robbantanak a srácok egy olyat, amitől odacsapom magam az Alfa Centauri egyik vörös törpéjéhez. A kezdet ugyanis biztató, de tényleg hiányzik egy pici bors, vagy épp egy hangyányi vörös hegyes erős paprika a receptből.

Abban bízzunk hát, hogy a fiúk nagyon kemény és alázatos munkával, erős színpadi jelenléttel, valamint a némasági fogadalomnál, pusztán a számcímek színtelen beböfögésén túl fokkal több kapcsolatteremtéssel valami olyat mutatnak majd, amitől leesik az állunk.

Mialatt pedig rongyosra hallgatjuk a dalokat, Ambrus András énekes-gitárossal szájkaratéztam egyet a középiskolás underground valóságáról, illetve, hogy tényleg mi lehet az a plusz, amivel a Pons kitörhet a pszichedelikus rock óceánjából. Vigyázat tehát, vicces tartalom következik, kizárólag az ilyen beszélgetéseken jót derülők nagy-nagy örömére! Hajtás után lehet tovább olvasni!

– Mivel tulajdonképpen ez lesz a banda első cikke, illetve már csak az életkorotok miatt is (ugye nem 20 éve zúztok a zeneiparban), adott a kérdés, mikor s hogyan kezdtetek el zenélni? Honnan jöttek az ihletek és hogyan találtatok egymásra?
– A Pons 2014 nyarán, egy épp megszűnni látszó, és egy frissen indult zenekar házasságából született. Bocó (Horváth Botond – gitár, vokál) és Beni (John Benedek – dobok) előző együttesében már csak ők ketten maradtak, nekem pedig énekes-gitárosként Balázzsal (Némethi Balázs – ex-basszeros) volt egy elméleti síkon létező bandám – név, dalok, világmegváltó tervek már készen álltak, csak a többi tag hiányzott. Végül Balázs – aki Beni általános iskolai, és az én gimnáziumi osztálytársam volt – kapcsolta össze a két formációt. Ő aztán időközben tagcsere áldozata lett, s Bánsághi Dániel érkezett a helyére.

– Így „in medias res” – mint a ’90-es évek közepén szocializálódott gimis altereként – érdekel, ma mekkora felvevő közönsége, közössége van egy középiskolás zenekarnak? Ergo, milyen csatornákon zajlik az, hogy a saját alma matereteken kívül más iskolákban is legalább szájhagyomány útján felmerüljön az inger arra, hogy helló, Pons koncertre kellene menni?
– Azon a szinten, ahol mi vagyunk, nyilván elsősorban haverokat és rokonokat érünk el, akik piramisjáték-szerűen terjesztik a zenekar hírét-nevét. Tavaly volt több zártabb körű fellépésünk, amiken ezt a piramist terebélyesítettük. Ismertségi fokmérő lehet, hogy már akadnak olyan Facebook-lájkolóink, akiket egyikünk sem ismer. Azért, hogy más gimnáziumokba is eljussunk, elsősorban én tettem a legtöbbet: pusztán a szent cél érdekében önként és dalolva iskolát váltottam. Haha, na, jó, nem ezért!

– Itt leragadva egy picit, én nagyon azt látom, hogy hiába a YouTube, a Bandcamp, a Soundcloud, a Spotfy, a Facebook, az Instagram, a Tumblr, vagy épp a torrentek, ma sokkal nehezebb megmozgatni a közönséget, mint bő húsz éve a kazetták és koncertplakátok birodalmában. Az internet teljesen belustította az embereket, s ha valami nem ultratünci trendi, mint a WellHello vagy Kis Grófo, s nem azt zúzza a kereskedelmi gagyi, akkor nagy ívben tesznek rá. Mik a tapasztalataitok-e téren?
– Szerencsére az Ivan & The Parazol feltörése óta egyre többen érdeklődnek az underground iránt, ennek ékes bizonyítéka például a Middlemist Red vagy a Fran Palermo robbanása. Erre a vonatra akarunk mi is felkapaszkodni. Gondolkozunk még azon, hogy gyártsunk néhány elektronikával felturbózott elmebajt a saját számainkból, hogy ezzel szippantsunk fel jó néhány arcot a tömeggagyi körül tévelygők közül. Sajnos azonban túl nagy a kockázata annak, hogy a feldolgozások népszerűbbek lesznek az eredeti daraboknál.

– Ha már itt tartunk, mik a lehetőségeitek? A koncertek miként állnak össze, s izzad-e valaki az ügyeitekkel, vagy mint a magyar bandák 90 százaléka, amolyan önmagatokat az úton terelgetőként ti könnyeztek vért a menedzsment szekcióban is?
– Az eddigi koncertjeinket mindig a társuló zenekarok szervezték, így ebben még nincs nagy tapasztalatunk. Az azonban tuti, egy ideig még valószínűleg magunknak szervezünk mindent.

– Átpattanva a zenére. Ti is nagyjából arra a pszichedelikus rock vonalra ültetek fel, amit az előbb említett Middlemist Red, Fran Palermo, vagy épp a Puma Danger, a Meteo, netán a Deep Glaze fémjelez. Ezt az ívet elnézve sokszor az ötlik fel bennem, mi az a plusz, amivel ebből az óceánból ki lehet ugrani? Mivel tényleg a sejhajotokon van még az a bizonyos tojáshéj, időtök van rá, hogy egy „atyaúristen-durrbelebumm-azta” számmal berobbanjatok, de ettől függetlenül is fontosnak tartom: mi az, amivel megfűszerezve a zenéteket valami tényleg egyedi, kizárólag rátok jellemző ízt tudtok hozzáadni a sematikához?
– Amivel eddig mindenképpen elütünk az említett zenekaroktól, azok a szövegek. Ez köszönhető egyrészt az angol kiejtés kiforratlanságának, másrészt annak, hogy próbálok a már megszokott kliséelemektől elszakadva szöveget írni. Így lett például a picit giccses Space-Bridge-ből a csak kevesek – például a diplomás római provinciális régészek – által érthető Spatium Pons. Zeneileg az Along The Spatium Pons című számunkkal tudtunk talán leginkább elrugaszkodni a pszichedelikus sémáktól, és ezt a vonalat igyekszünk tartani az új dalokban is. A másik ilyen elrugaszkodós dolog, amit tovább szeretnénk vinni, nem más, mint a komolyzenei elemek becsempészése a zenénkbe. Ezt a kislemezünkön a Cracks szólójában lehet felfedezni.

– Haha, kösz! És tényleg, római provinciális régészként, azon belül egykor latin epigraphiaval foglalkozó, abban nyomuló arcként valóban vicces volt, amivel bejelentkeztetek, hogy a nevetek, Pons, a latin híd szóból ered és azért ezt választottátok, mert szeretnétek híd lenni a zene és a közönség között. A marketing mellett és az első kislemezetek címe kapcsán is érdekel tehát, honnan ez (az amúgy elismerésre méltó) latin mánia, kötődés? Valaki biológia tagozatos osztályba jár, netán Aquincum rommezeje meg a két (municipium/colonia és canabae) óbudai amphiteatrum varázsolt el benneteket?
– A latin fétise az általános iskolából magammal hozott gregorián és egyéb szakrális zenékben gyökerezik.

– És amolyan ráadás a végére: hogy alakul a késő tavaszotok, nyaratok? Merre láthat már tutira a pszichedelik fanatik közönség?
– Tavasszal leginkább a 61-es villamoson lehet minket elkapni, de remélhetőleg már némi hírnévre szert tevő zenekarok előtt is fel fogunk lépni. Ha nem, akkor szervezünk saját koncertet. Halkan jegyzem meg, hogy magasabb pécsi körökben járatos rokonok lehet, hogy kilobbiznak egy Fishing on Orfű fellépést is.

Közben ne feledje senki: május 4-én, szerdán folytatjuk a Titánok az EFOTT-on sorozatunkat. Az ingyenes élő koncertsorozatunkon a The Royal Freak Out továbbjutása után ezúttal a The Sophisters, a Watch Me és a The Adolescens pörgeti a talpalávalót a Közgardenben. Érdemes csatlakozni a Facebook-eseményünkhöz, ahol minden hasznos információt megosztunk, és ahol a közönség is beleszólhat, ki menjen zúzni a Velencei-tó partjára.

További érdekességekért érdemes követni a rovatunk Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!