Ez az élethelyzet már csak az érvényesülés szempontjából is sok izgalmas kérdést vethet fel, hiszen mindez a Ceausescu-érában zajlott, amely sok mindenről volt „híres”, csak a rétegzene támogatásáról nem. Főleg, ha valaki erdélyi magyarként próbált meg betörni a füstös pincék mélyére.
– Sose tapasztaltam kifejezett magyarellenességet, mármint azért nem piszkáltak, mert én magyar vagyok – emlékezett vissza Rodi. Szerinte a rettegett titkosrendőrség, a Securitate zenei vonalon csak azt figyelte, uszít-e valaki a rendszer ellen vagy sem. Ő meg ezzel nem foglalkozott, hanem játszott.
Az viszont kultúrtörténeti szempontból is mindenképpen érdekes adalék, hogy szerinte a román hatalom – ha történetesen nem is volt rendszerellenes az adott zene – egyszerűen irigységből utálta a hosszú hajas, hippi-, rockeréletmódot, a lázadónak számító rockzenét. – A fejesek, az államtitkárok, a rendőrök közül rengetegen faluról kerültek fel a városokba, tanulatlan emberek voltak, akik nem értették, nem is igazán tudták mindezt hova tenni – véli a különc előadó.
Közben az is kalandos történet volt, ahogy végül sikerült zeneiskolába kerülnie. A Ceausescu-rezsimben ugyanis kizárólag munkásgyerekeknek adatott meg ez a lehetőség. Így 1960-ban felvette nevelőapja családnevét, és ezt követően nyert felvételt egy konzervatóriumba, ahol klarinétozni tanult.
Csak azt fájlalja, hogy ma tulajdonképpen alig ismerik Magyarországon. Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy a román diktátort megdöntő 1989-es forradalom után a Rodion G. A. se maradt aktív.
Egészen 2008-ig kellett várni, hogy újra felfedezzék. Akkor egy román blogger és filmes, Luca Sorin dokumentumfilmje után robbant be ismét a köztudatba, majd nem egy nemzetközi zenei magazin is foglalkozott vele. Néha persze fel-fellép nálunk is, ahogy erre a beszélgetésünkre is egy januári koncertje előtt került sor, ám valóban nem sokan tudják, hogy akkor a Rodiont, azt most eszik-e vagy isszák.
