A Mayberian új anyaga a kapcsolatok kusza erdejében visz egyre meghittebb, intimebb zónákba. Emberek – történetesen az alkotók – belső világa tárul fel előttünk, s a zene itt tényleg azt a célt szolgálja, hogy kibeszéljen olyan dolgokat, belső vívódásokat, amelyeket amúgy talán nem ismernénk meg, amiről minden bizonnyal sose beszélnének – miközben tök fontos az egész, mert mind többen vergődünk ebben a csapdában.
Kimondva-kimondatlanul ugyanis egyre több késő húszas, harmincas senyved ezzel a helleri 27-essel, meg érzi magát Jozef K.-nak. Az elnyúló egyetemi évek, az utána elinduló karrierelvárások, az önmegvalósítás isteni mivoltra emelése nem egyeztethető össze azzal a szintén velünk élő társadalmi „elvárással”, hogy ugyan mikor találsz magadnak egy megértő társat, egy olyan személyt, aki elfogad olyannak, amilyen vagy, akivel leélheted az életed boldogan. Arról a – családi, baráti – nyomásról nem is beszélve, amikor azt kezdik el kérdezgetni, hogy gyerek mikor lesz.
Zitáék lemeze épp ehhez a létfontosságú témakörhöz viszi közel az embert.
Személyes nagy kedvencem az Ocean’s Cry. Ugyan hat és fél perces, egyszerűen meghipnotizált. Mondhatni, a szöveghez idomulva, erre a számra sikerült a legjobban kiereszteni a vérebeimet. S nem lehet mást csinálni, csak újra- és újrahallgatni. Letehetetlen darab! (Aki itt rákattint a hivatkozásra, meg is győződhet erről.)
Fontos azt is megjegyezni, hogy a korábbiakkal ellentétben ezt a lemezt csodás hangzásvilág jellemzi. Lehet persze azon morfondírozni, hogy a kezdeti, recsegős, házi készítésű kazetta hangulata az igazi underground, és hogy micsoda dolog ez a kristálytiszta imázs. Az első felindulásból „elkövetett” felháborodás ellenére ugyanakkor egyértelmű, hogy az evolúció jót tett a zenekarnak, jól áll neki a tisztességes keveréssel összehegesztett anyag.
Ami a Mayberian jelenét illeti: épp most gázolunk térdig a Klipszemlében, s a csütörtökön-pénteken a Toldiban futó rendezvényen többek között Galluszéknak is megy egy videójuk a lemezről, a Glasswall.
