„Baromira nem érdekelnek a beszólogatások”

Tényleg a Wellhello a zeneművészet Antikrisztusa? Alaposan kifaggattuk Fluort és Diazt. Elnöki-interjú.

– Rendhagyó fába vágtátok a fejszétek: #Sohavégetnemérős – Történetek Wellhellóra címmel egy olyan produkciót készítettek, egy nagyjátékfilmet, ami nem sajátja a magyar zenekaroknak. Honnan jött az ötlet, ti találtátok ki, vagy megkerestek benneteket?
– Fluor: Az egész Lévai Balázs ötlete volt (Ő amúgy a #Sohavégetnemérős producere – a szerk.) Régóta figyelem a munkáit, a Lovasi könyvét például imádtam, és vele kezdtünk el beszélni a dologról. Az fontos volt, hogy nem akarunk se dokumentum-, se turnéfilmet, színészkedni se akarunk. Így egy dolog maradt, a játékfilm.

– Ez tényleg nem egy bevett gyakorlat. Ha gyorsan visszatekerek az emlékeimben, nagyjából az Első Emeletnek volt anno egy részük a szépreményű Linda című sorozatban, de kábé ennyi.
– Diaz: Az egészben az a legjobb, hogy nincs benne semmi erőlködés. Nem kellett rágörcsölni arra, hogy na, csináljunk valami fiatalos, trendi, wellhellós dolgot. Jött magától, nem utolsósorban talán azért is, mert Balázson kívül a film készítői közül nagyjából mindenki harminc alatt van.

– Azért nektek nem kell vért izzadni, hogy valami lendületessel rukkoljatok elő, elvégre nem vagytok még nyugdíjas popsztárok?
– Fluor: Nem, persze. Tényleg nincs semmi ráfeszülés. Csak kifejezetten utálom például, ha jön valami nagyöreg, hogy akkor csináljunk valami fiatalosat, trendit. Mi megy, ja, Twitter, Instagram, akkor az. Aztán lesz belőle valami rémciki dolog. Egyébként volt bennünk is egy pici feszültség, hogyan alakul a forgatókönyv, milyen lesz az összkép, de azt kell mondanom, jól össze lett rakva az egész. Fontos azt is megjegyezni, sokkal szerényebbnek indult a történet, mint ami lett belőle: egy öt városon átívelő, 34, köztük elsősorban színházakból ismert színésszel elkészült mozi, amit ráadásul egy mai játékfilm töredékének költségéből sikerült leforgatnunk, hála a stáb lelkesedésének, kreativitásának és a szívességbanknak, amit bőven kellett használni.

– Akkor, ha jól sejtem, nem egy „halszagú” Magyarország árába került?
– Fluor: Nem, semmiképp!

– Hogy jött amúgy, hogy sok kis, egymástól független történetet raktatok össze, ami a végén valahogy összeáll?
– Diaz: Ez igazából a forgatókönyvíró srácok keze munkáját dicséri, sokadik ötletként jött ez. Az volt az alkotók elképzelése, hogy akkor legyen olyan a film, mint egy lemez, amin dalok jönnek egymás után, s ezekből ki-ki megtalálja a magának tetsző darabot.

– Fluor: Az az igazság, hogy mi a magunk részéről nem akartuk erőltetni ezt a színészkedést, hiszen az egy külön szakma, s a heti négy-öt koncert mellett nem is tudtunk volna tisztességesen felkészülni, hogy eljátsszunk különféle szituációkat. Szóval maradt az, hogy a laza történetvezetésben fel-feltűnünk, de nem mint színészek, hanem magunkat adjuk és kész, egyfajta házigazdái vagyunk a filmnek. Az a jó, hogy a jelenetekben sokan itt vagy ott magukra ismernek. Hogy, haha, én is így tiltottam le az utolsó csajom, vagy engem is így túrtak le az ágyról. De akad olyan néni, aki az Ica néni karaktert látva jött oda, hogy, hé, ez én vagyok!

– Mennyi idő telt el az első ötlettől a készre vágott verzióig?
– Diaz: Összesen másfél év, de ahhoz képest, hogy mennyi idő alatt és munkával készül el egy ilyen produkció, szerintem egész gyorsan összehoztuk. Tizenkilenc-húsz napot forgattunk hozzá idén nyáron.

– Ha már munkáról beszélünk, a Wellhello esetében igencsak felmerül az a kérdés, hogy ezt az egészet mennyire méritek patikamérlegen? Mennyi a tudatosság, a tervezés akár egy Instagram- vagy Facebook-poszt, vagy akár egy hashtag esetében is?
– Fluor: Van benne spontaneitás. Nem lehet görcsösen ráfeszülni állandóan mindenre. Az viszont tagadhatatlan, hogy a koncepcióban jelentős a szerepe a tervezésnek. Rendesen ki volt és van az találva, hogy mit akarunk, kiket szeretnénk megszólítani és hogyan. Amikor 2014-ben elkezdtük, felállítottunk egy ötéves tervet, hogy mit szeretnék elérni, és tök jó, hogy ezt végül egy év alatt teljesítettük. Amikor elindultunk, nem volt tervben, hogy, na, mi mindenáron sikeresek akarunk lenni, de az biztos volt, hogy kemény munkával mindent megteszünk azért, és meg is tettünk, hogy ez így legyen. Az persze kétségtelen, az arculatot nagyon megterveztük, hogyan legyen az #elnöki, hogyan legyenek prémium tartalmaink, a „brand” egyik sikerének könyvelem el például azt is, hogy be tudtuk fűzni a Playboyt együttműködésre. Nem elég jónak lenni, nem elég a jó dal, be is kell azt csomagolni.

– Diaz: Az, hogy ez ilyen hamar elkezdett működni, annak is köszönhető, hogy tét nélkül álltunk neki. Nem szabad görcsösnek lennünk. Most már azért van súly a vállunkon a nagy siker miatt, de most sem úgy ülünk le dalt írni, hogy muszáj slágernek lennie.

– Mennyire követitek a trendeket? Azt, hogy mit hogyan kell összerakni ahhoz, hogy egy dal találjon?
– Fluor: Szeretünk picit a zenén túlmutató dolgokba is belefogni, ilyen volt ugye a Playboy, vagy most a film is. És persze figyeljük a nemzetközi trendeket, de pont azért, hogy ne kövessük, másoljuk azokat, hanem inkább mi próbáljunk meg olyan dolgokat, amit majd rólunk másolnak. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nem inspirálnának mások. Én például havi 3-400 új számot mindig letöltök, meghallgatok, és a jobbakat tolom át Diaznak.

– Diaz: Itt azt is érdemes megjegyeznünk, már a legelején eldöntöttük, kizárólag zenekarral lépünk fel. Nincs CD, meg félplayback, s ehhez azóta is következetesen ragaszkodunk! És az élő fellépéseket szeretjük új, egyedi látványelemekkel tarkítani, még ha szeretjük is a pénzt, hehe, ezen akkor sem spórolunk.

– Fluor: Az elején sokszor mi fizettünk rá, hogy olyan legyen a pirotechnika, olyan legyen a vizuál, amilyet elképzeltünk. Nem számított, mert tényleg olyan nagyszabású dolgokat akarunk, amiket itthon valahogy nem sokan vállalnak be, de mi szeretnénk. Ezért előfordult, hogy lezárattunk egy vasútvonalat, hogy gőzmozdonnyal érkezzünk meg egy koncertre, vagy helikopterről szórtuk a „pénzt”. Külsősként ez lehet, nem látszik feltétlenül, de másodpercre pontosan kiszámolt dolgokról beszélünk.

– Diaz: Az is tök menő, több helyen, főleg diszkókban akkor alakították ki azt, hogy élőben is lehessen koncertezni, amikor jeleztük, mi csak így megyünk. Utána meg úgy maradt, és jó látni, hogy azóta ezekre a helyekre más zenekarok is el tudnak menni játszani.

– Látva a körülöttetek hömpölygő rajongást, a netes zizegést, óriási felelősség van a vállatokon, hiszen sokaknak utat mutattok. Ezt érzitek? Hogyan tudjátok kezelni, hogyan sáfárkodtok vele?
– Fluor: Érezzük, hogy van szavunk. Azt is érezzük, hogy ezt mások is érzik. Tudjuk, hogy óriási felelősség, de erre így nem feszülünk rá, mert igazából nem csinálunk olyan dolgokat, amik miatt aggódnunk kellene. Nem játsszuk például el a Gecigránát című dalt tízezer embernek, mert egyébként sincs erre indíttatásunk. Nem akarunk megmondóemberek lenni, akik hőzöngve ordítoznak a világ problémáiról, inkább egy félmosoly mellett tálaljuk a kritikát. Azt szeretnénk, hogy azok, akik eljönnek a koncertjeinkre, kiszakadjanak a hétköznapokból és ne azzal foglalkozzanak egy péntek esti bulin, hogy mi nem jó, inkább egyfajta álomvilágot nyitunk ki.

– Apropó szarkazmus, és Apuveddmeg. Ezt sokan nem értik, nem érzik a szavak finom éleit, a csipkelődést. Ez nem para?
– Fluor: Ez is a terv része, haha! Szeretem nyitva hagyni ezeket a kérdéseket, mosolyogva oltok. Sokkal jobb, ha aki el akar, az elgondolkodik rajta, aki meg nem, az meg csak simán üvölti bele meggyőződésből az éjszakába.

– A szövegeiteknél maradva, olykor az az érzése egy középkorú embernek, hogy ezek inkább szólnak egy 15 éves kislánynak, mint felnőtteknek. Elképzelhető viszont, hogy mondjuk egy keményebb, akár politikailag nem korrekt, esetleg trágárságoktól sem mentes odamondogatós Wellhello-dalt írtok? Vagy ez messze áll tőletek?
– Fluor: A trágárságot nem bírom, jobban szeretem, ha például a szexualitást is kicsit elvonatkoztatva, kicsit összekacsintva jelenítjük meg. Így nyer értelmet egy olyan szöveg, hogy „és így már nem lep meg, hogy a kedvenc helyem benned lett”. Ezeket az átvitt utalásokat jobban kedvelem. Persze nem mondom, hogy nem lesz olyan szám, ami kicsit dögösebb, kicsit tökösebb. Nagy kedvencem most például a Nem olyan lány című dal, ami ugyan nem trágár, de akad majd benne egy-két, mondjuk úgy, elgondolkodtató sor.

– Nyáron elég komoly vitát indított el a Petőfi Rádió áthangolása, a lassan tíz éve a kezdők, az új hangok tudatos bemutatása, kvázi felfedezése helyett valami gagyipopos fejetlenség bontakozott ki. Erre született egy petíció, hogy kösz, mi ebből nem kérünk, amit sok-sok magyar zenésszel egyetemben ti is aláírtatok. Ti miért csatlakoztatok?
– Fluor: A Petőfi több mint egy rádió, olyan műhely, ahonnan nagyon sok zenekar, köztük mi is elindultunk, a sikereinkben nagy szerepet játszottak. Mindig vártuk, hogy mikor tesznek be dalt tőlünk, s annak hogyan alakul a sorsa, eljut-e a toplista csúcsára. Baromi jó volt az is, hogy mertek szembemenni a mainstreammel és olyan alter zenéket is leadtak, amit máshol nem. Nem mellesleg ez volt a kormány olyan felülete, ami „cool brand” tudott lenni, és nem volt ellenszenves.

– Mivel a felfutásotokban tényleg szerepe volt a Petőfinek, sőt a dalaitokat most is nyomják. Ez mennyire tudathasadásos dolog: már hogy közben meg jeleztétek ti is a petícióval, hogy ez nem jó irányváltás?
– Fluor: Persze, hogy az. A szándék ezzel részünkről az volt, hogy jelezzük: A Petőfi 8-9 év alatt egy iszonyatosan értékes dolgot épített fel nagyon jó zenekarokkal és zenével, amit kár lenne eldobni.

– Diaz: Számomra elég kaotikus a zenei arculat a régihez képest, egymástól elég durván eltérő stílusú dalok kerülnek rotációba.

– Fluor: Múltkor az autóban hallgatva kicsit meglepődtem, mikor egymás után lement egy Ossian, egy Hősök meg egy Enrique Iglesias. Elég esélytelen, hogy a három előadónak lenne közös rajongótábora.

– A „városi legenda” ugye arról szól, hogy a Class FM „beszántásával” abba a hallgatói közegbe kezdték el és próbálják meg bepozicionálni az adót.
– Fluor: Azért a petíció óta történtek pozitív változások, kicsit visszatolattak, visszajött például az Akusztik, s szerintem volt hatása a közös „fellépésünknek”. Az is igaz, látszik, hogy ide kapnak, oda kapnak, tapogatóznak, kicsit mindenkinek akarnak valamit adni, de ha mindenkihez szólsz, akkor nem szólsz senkihez. Úgy érzem, ez egy-két éven belül stabilizálódni fog. Nyilván, ha nem lenne olyan baromi nehéz frekvenciaengedélyhez jutni, én magam csinálnék egy olyan rádiót, mint a 2007-es Petőfi. De tényleg nincs veszve minden, mert jó látni például, hogy Kardos-Horváth János [a Kaukázus zenekar frontembere – a szerk.] vezet reggeli műsort. Látok tehát nyitottságot és örülök annak is, hogy azért nem tűntek el az alternatív előadók a frekvenciáról.

– Egy kicsit más vizekre evezve: közreműködtetek a KFT Balatoni nyár című dalának feldolgozásában, ami az idei Strand Fesztivál hivatalos himnusza is volt egyben. Hogy keveredtetek a dologba?
– Diaz: Ez igazából Stereo Palma, azaz Náksiék és Pixa közös dolga, ahová minket csak szövegelni hívtak meg. Az érdekes, hogy első körben Tomi rapelt volna és egy énekeslánnyal számoltak, de ez valahogy nem állt össze. Rengeteget gondolkodtunk rajta, hogyan lenne jó, mikor nekem egy buliból hazafele beugrott egy ötlet, megmutattam Tominak, működött, s így szálltam be én is a dologba. Nagyon örültünk és nagy megtiszteltetés amúgy, hogy egy ilyen nagy múltú bandának dolgozhattuk fel egy amúgy épp most 30 éves dalát.

– A KFT látta a végeredményt, mondtak róla valamit?
– Diaz: Látták persze, bár nem elemezgették halálra.

– Fluor: Tök spontán dolog volt, és nem is értjük, miért úgy kommunikálják a rádiók, hogy ez egy Wellhello-darab, mivel mi tényleg csak vendégszereplők voltunk a klipben.

– Diaz: Amúgy tök jó ilyen számokat hallgatni, turnébuszban sokat mennek régi dalok, illetve a tényleg jó zenekarok mellett, mint a KFT, azért folyik a mocsokretró is rendesen, haha!

– A zrikát mennyire bírjátok? Ha valaki így-úgy, akár viccesen is, beszól, arra hogyan reagáltok?
– Fluor: Az underground hiphopból jövünk, ahol megszokott az ilyesmi, szóval különösebben nem ráz meg. Kaptam eleget a Mizu című dalom miatt anno, olykor nagyon kemény trágárságot, klipben már a fejemet is levágták, miegymás. Azt már úgyse lehet überelni. Ha ezek jók, esetleg frappánsak, azon nagyokat tudunk nevetni, de érdekelni nem érdekel minket.

– Diaz: Nyilván nem is kell, hogy mindenki szeressen bennünket. Nekünk azzal kell foglalkozni, hogy minél jobb dalokat írjunk és minél jobbak legyünk koncerteken.

– Fluor: Utálok amúgy üzengetni. Hívjuk fel egymást, beszéljük meg, mi van. Egy bizonyos kor után már semmi kedve az embernek üzengetni Facebook-bejegyzésekben, meg egy dal ide, egy válasz oda. Meg az mennyire hiteles, hogy miközben a közösségi oldalakon és dalokban elküldik egymást emberek, addig a backstage-ben meg pacsiznak

– Diaz: Elég hiteltelen De ez az ő dolguk.

– A külpolos újságírói vénám nem hagy nyugodni. Így zárásképp tökre érdekel, mivel az elnök hashtag nagyjából egybeforrt veletek, küldenétek egy #elnök baseball-sapkát Donald Trumpnak?
– Fluor és Diaz: Nem! Haha!

További érdekességekért érdemes követni zenerovatunk, az Ígéretes titánok Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

###HIRDETES2###