A XXI. század legjobb magyar rádiós húzása volt a Petőfi szűk tíz évvel ezelőtti áthangolása. Sokan felsóhajtottak akkor, végre a közszolgálat azt teszi, ami a dolga: ígéretes, feltörekvő magyar zenekarokat fedez fel és mutat be a közönségnek. Az elmúlt évtizedben számos együttest szerethettünk meg ebből a szellemi műhelyből, az Akusztik című koncertsorozat pedig nemcsak az egyik legizgalmasabb, hanem az egyik legmenőbb magyar zenei műsorrá nőtte ki magát. Jó volt látni, hogy a kereskedelmi gagyi, a tehetségkutatónak csúfolt, kreatív alkotómunkát jó esetben is csak nyomokban tartalmazó puccparádék mellett van egy hang, amely valóban egyedi a javából. Ahol a rétegzene is megjelenhet, és szóhoz juthatnak az újak.
Ennek azonban, úgy látszik, vége. A közszolgálati rádiónál az elmúlt időszakban érezhető tónusváltással a Petőfi beállt a kereskedelmi gagyit szolgáltatók sorába, hogy lesöpörje a feltörekvőket. Ezt erősíti az is, hogy az adótól az a Horváth Gergely távozik, aki szívügyének tekintette az újdonságok bemutatását. Úgy hírlik a Petőfi háza tájáról, hogy több kolléga is hasonló lépést tervez, a zenei szerkesztés háttérbe szorul, az izgalmas, új dolgok, a sokszínűség helyébe végérvényesen a „tutipop” lép. S miközben ma már gyakorlatilag minden feltörekvő együttes próbálkozása lepattan a szerkesztőségről, egy szűk csoportot, egy meghatározott zenei repertoárt az egekig futtatnak. Újak legfeljebb akkor kerülhetnek adásba, ha dalaikkal – megfelelő csillagállásnak köszönhetően – sikerül több tízezres nézettséget elérniük egy zenei vagy videomegosztón.
S ezek nem légből kapott megállapítások. Az MNO-n Ígéretes titánok címmel másfél éve indítottunk egy sorozatot, amely igényes tartalommal a tehetséges feltörekvő magyar zenekarok, előadók, alkotások bemutatását tűzte zászlajára. A feltörekvő együtteseket bemutató rovatot már mintegy ötszáz zenekar kereste meg, sokan hiányolták ezt a hozzáállást a Petőfi részéről. Ám hiába írtak nekik, hiába küldték el új anyagaikat, jobb esetben kaptak egy „Köszönjük, megkaptuk!” típusú semmitmondó üzenetet, de legtöbbször semmilyen visszajelzés nem érkezett. Ez pedig még annak fényében is elkeserítő, hogy tudjuk, nem mindenkiből lesz országosan ismert, hatásos akkordokat, szövegeket profi módon alkalmazó zenekar.
A közszolgálati rádió körül zajló folyamat betetőzése a nemrég nagy csinnadrattával bejelentett Petőfi Zenei Díj. Ha megnézzük a listát, egy-egy előadó nevezéseinek számát, a beavatatlannak is úgy tűnhet, nagyjából négy mérvadó zenei produkció létezik ebben az országban. Pedig ez nem így van. Saját tapasztalatainkkal is alátámaszthatjuk, rengeteg tehetséges együttes és előadó van ma is Magyarországon. Közülük többet is nagyon érdemes lenne megmutatni, bemutatni; nem egy olyan zenekar tűnt fel lapunk zenei sorozatában is, amelyik simán megállná a helyét bármelyik felkapott, ismert nagy nemzetközi fesztivál színpadán, miközben itthon alig tudnak róluk, és senki sem foglalkozik velük.
A Petőfinél érezhető változtatások mindezek mellett azért is érthetetlenek, mert szemben a kereskedelmi rádiókkal, a közszolgálati adóknak nem kell beleállniuk a pénzpiaci alapon működő darálóba, akkor is megkapnák ugyanis az üzemeltetéshez szükséges nem csekély mennyiségű adóforintot, ha alig lenne hallgatóságuk. A lényeg: a közszolgálati zenei rádiónak – lásd BBC Radio One – az a feladata, hogy minden ügyes csapatnak megadja a lehetőséget, mutasson utat, közvetítsen izgalmas tartalmakat a fiataloknak, a jövő zenefogyasztóinak. Sajnos ez a Petőfiből ma hiányzik. A változás okát ugyanakkor nem feltétlenül a politikában kell keresni. A lejátszási lista nem valószínű, hogy felülről vezérelt „öszszeesküvés” eredménye volna. Természetesen minden rezsimnek vannak dédelgetett zenészei, akiket akár gátlástalanul is előtérben tartanak, ám hiba lenne csak ebben a jelenségben keresni az okokat.
Sokkal valószínűbb, hogy itt a nemtörődömség a ludas, meg a felfedezőkedv teljes hiánya. Pedig elég lenne csak belehallgatni az újdonságokba. De úgy látszik, biztosra mennek, megvannak a kényelmes, bejáratott csatornák, egyszerűbb a már sikert elért vagy trendinek vélt produkciók beemelése. Abban ugyanis nincs semmi rizikó, ahhoz nem kell erőfeszítés. A zenefogyasztó meg kit érdekel?
Minket történetesen igen. Stílszerűen: mégis mit kívánna hát a magyar nemzet? Tartalmas közszolgálatot, nem ezt a döbrögis mentalitást. A feltörekvő magyar zenekarok pedig tudni fogják: nincsenek egyedül. Ha a közszolgálat résnyire zárja előttük a lehetőségeket, meg kell keresniük a kitárt kapukat.
