A fogmosást nem lehet elég korán kezdeni. Izi alig múlt egyéves, mikor megkapta első fogkeféjét, amivel eleinte csak ismerkedett, játszott a kádban. A „beszoktatás” után – paszta nélkül – elkezdtük a fogtisztítást is, de nagyon óvatosan, és csak rövid ideig, mert ha egyszer elmegy a kedve tőle, akkor többé az életben nem nyitja ki a száját. Kislányomnak 16 foga van, ami húsz hónaposan szerintem Guinness-rekord, de ennek azért utána kéne néznem.
Az utóbbi hónapokban már pasztát is használunk, természetesen kicsiknek való, tuttifrutti ízűt, amit Izabel előszeretettel nyalogat le a keféről. No de térjünk rá a lényegre! Szóval három nappal ezelőtt kellőképpen bágyadtan nekiálltam a fürdetésnek, és mikor az „agyarmosásos” részhez értünk, elővettem a fogkefét, majd rutinból odanyúltam a kisméretű tubushoz (igen ám, de ebből kettő is van, az egyiket Anikó használja, és brutálisan mentolos), letekertem, rányomtam, majd betoltam az akkor még mosolygó gyermekem szájába. Szegény Izi arcára a pillanat törtrésze alatt kiült a döbbenet és az undor, majd a kezével elkezdte matatni a nyelvét, miközben szemrehányó pillantásokat vetett rám. Ezek után egyből leesett a tantusz, sűrű bocsánatkérések közepette kiöblítettem a száját, majd a mentolos cuccot lecseréltem a tuttifruttisra. Persze Izi bizalmát már eljátszottam, öt percig könyörögtem neki, hogy nyissa már ki a száját, ez most finom lesz! A kisasszony fütyült az egészre, hisztizett, és minden erejével próbált kimenekülni a kádból, tehát az aznapi fogmosást bebuktuk.
Sajnos másnap este is felettébb gyanakvóan méregetett, mikor közeledtem a kefével, így a legmegnyugtatóbb atyai hangomat és szomorú bociszemeimet kellett bevetnem ahhoz, hogy végre kinyissa a száját. Azóta Anikó mentolos pasztája a mosdóról a szekrényre lett száműzve, és a biztonság kedvéért az Erős Pistát is elraktam a pelenkázószekrény közeléből…
