Hétfőn reggel felkeltem, és előbb megleptem Anikót egy frappáns verssel, majd Izit egy kevésbé frappánssal (Zöld erdőben jártam...). A kiscsaj nagy szemeket meresztett rám, miközben hallgatta a verset, és közben az anyukájára pillantott, mintha azt akarná kérdezni tőle, apa jól van? A mondóka után elővettem a félliteres palack vizet, és mindkét nőszemélyt óvatosan meglocsoltam. Ez nagyon tetszett kislányomnak, egyből ki is kapta kezemből a flakont és elkezdte szétlocsolni az ágyon, csak lélekjelenlétemnek köszönhető, hogy nem folyt ki az összes víz.
Nem sokkal később Anikó beosont a gyerek szobájába, és elhelyezte a nyúl által hátrahagyott dolgokat. Aztán szólt Izinek, hogy itt járt a nyuszi, és egy kis meglepetést tett a szőnyegre. Lányom szeme elkerekedett, majd megkérdezte, hol a nyuszi? Azt válaszoltuk neki, hogy nagyon sietett, mert sok helyre kell mennie. Ekkor a konyhában valami leeshetett a földre, mert egy koppanó hangot hallottunk. Hirtelen jött ötlettől vezérelve azt mondtam, hogy a tapsifüles biztos most ment el, és az ajtó csukódását hallottuk. Izabel már vágtatott is ki az előszobába, hátha elkapja a nyulat, így ki kellett nyitnunk a bejárati ajtót, és a nyíláson keresztül egy ideig a lépcsőházat kémlelte. Végül sikerült az ajándékra terelnünk figyelmét, és öröm volt nézni mosolygós arcát, ahogy az új Boribon könyvet lapozgatta, körülvéve a csokinyulakkal.
Délután nagycsaládi összejövetelt tartottunk, és természetesen Izi volt a főszereplő. A rokonok rengeteg apró ajándékcsomagot rejtettek el a lakásban, és mi Anikóval meleg szívvel néztük kislányunkat, ahogy ügyetlenül keresgéli a meglepetéseket, és közben gyermeki boldogság sugárzik belőle. Bevallom őszintén, felnőtt életem nagy részében nem igazán élveztem a különböző ünnepeket (elmúlt a gyerekkori varázs), de amióta csemetém van, az ő szemén és lelkén keresztül felsejlenek a régi kedves emlékek, és megízesítik a jelen pillanatait.
