Egy korábbi bejegyzésemben már elkotyogtam, hogy Izi csak félig-meddig volt „szobatiszta”, mikor beiratkoztunk az óvodába, ugyanis a nagydolgait mindig pelenkába pakolta. Az a vicc az egészben, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt, amikor épp a nagypapája vigyázott rá, sikerült a vécébe helyeznie terheit, de ennek titkát a mai napig nem sikerült megfejtenünk. Az óvoda előtt már pánik közeli állapotban voltunk Anikóval, mert mégiscsak ciki, hogy nem „szobatiszta” a gyermek. Emiatt próbáltunk mindenféle módon hatni csemeténkre, de a noszogatásra azzal a határozott mondattal reagált, hogy „múltkor már kakiltam a papánál a vécébe”. Majdnem dobtam egy hátast, aztán a bajszom alatt mosolyogva elmagyaráztam neki, hogy ez a projekt nem olyan, amit az embernek elég egyszer megcsinálnia az életben, ezt naponta kellene ismételni. Persze egyik fülén be, a másikon ki.
Szerelmem tartotta bennem a lelket, hogy nyugodjak meg, hiszen az óvónénik szerencsére jól reagáltak a gyermekünkkel kapcsolatos hiányosságra, és Izabel majd ellesi a többi kicsitől a „kotlás” technikáját. Néhány hétig semmi jelét nem mutatta lányom a fejlődésnek, ám nemrég azzal fogadott Anikó otthon, hogy Izi délután magától szólt, hogy a bilibe szeretne kakilni, és simán megoldotta a feladatot. Hurrá! Utoljára talán a 11-es totótalálatomnak örültem ennyire, ujjongva ugrottam anya nyakába, majd szaladtam kislányomhoz, hogy tőle is hallhassam a történetet.
Azóta helyreállt a világ rendje, bár a kiscsaj természetesen még letesztelt minket, vajon miként reagálunk, ha megint pelenkáért folyamodik, de átmentünk a vizsgán, ugyanis rábólintottunk kérésére, és ezzel el is múlt a pelus varázsa, ami a családi költségvetésre is jótékony hatást gyakorol.
