A magyar politikai elit egyelőre nem lázad önmaga gazdagodása ellen. Igaz, aki teheti, megpróbálja szemérmesen felhalmozni a szemérmetlen vagyonokat. Erre nincs jobb módszer, mint keríteni egy strómant, aki megbízható, és hajlandó nevére venni a gyorsan gyarapodó pénzhegyet. A stróman különös szerzet. Első pillantásra csak egy a sors és kormányzati döntéshozók által különösen kegyelt személynek tűnhet, aki üzleti tehetségét és ambícióit évtizedekig képes volt féken tartani. Aztán varázsütésre, mint töltött káposztás fazék fedője alól a gőz, feltörtek belőle zseniális képességei. Innentől határ a csillagos ég, feltéve hogy az uniós űrprogramból le lehet akasztani hozzá pár milliárdot. Az sem baj, ha a magyar polgárok irigy rosszindulattól vezérelve lekicsinylően beszélnek a képességeiről. És az sem, ha a választók többsége úgy gondolja, hogy ebben az országban már csak a simlisek boldogulnak. A győzelmet nem kell megmagyarázni.
A stróman kifejezés valószínűleg ma is elhangzik majd néhányszor. Ez már csak így szokott lenni mostanában, amikor Kósa Lajos nyilvánosság elé áll. Ugye emlékeznek még erre az örökbecsűre: „édesanyám nem strómanja senkinek”? Ennél elevenebb, lényegretörőbb nótakezdő sor talán soha nem hagyta el magyar politikus ajkát.
