Tóth Krisztina: A világ szíve Kínában dobog

Tóth Krisztina írószerepről, anyaságról, Kínáról, a bevándorlásról s pitbullokról is beszélt lapunknak.

– A menekültkérdésről mit gondol? Már csak amiatt is fontos a véleménye, mert egyre szövevényesebbnek tűnik az egész, és egyre többen veszítik el a fonalat. Ez pedig a sarkított, szélsőséges véleményeknek kedvez.
– Azt gondolom, hogy aki éhes, fáradt és kiszolgáltatott, annak ételt, ágyat és védelmet kell adni. Minden más szempont mellőzendő ilyenkor. És tudom, hogy ezerféle más szempont van még, de a belső parancs ezt diktálja. De megint nem az irodalomról beszélünk.

– Elég sok vita volt már Magyarországon arról, hogy egy írónak kell-e, és ha kell, mennyire kell közéleti kérdésekben megnyilvánulnia. Sokan, úgymond, az elefántcsonttoronyba vonultak, sokan pedig rendszeresen kifejtik a véleményüket, akár politikai síkon is. Ön mintha egyszerre lenne jelen az elefántcsonttoronyban és a közéleti viták porondján is.
– Ez nagyon bonyolult kérdés. Amikor elkezdtem publikálni, állati nevetségesnek éreztem az idősebb generáció azon tagjait, akik állandóan szerepeltek, és a haltenyésztéstől a villanyszerelésig mindenről markáns és körvonalazott véleményük volt. Az a fajta hagyományos írószerep, mely a romantikától kezdve Magyarországon meggyökeresedett – a népvezér, a tanító, a bölcs –, mára elvesztette a hitelét. Leginkább mosolyogtató. Szerintem egyáltalán nem hálás szerep. És mivel az író – az íráson kívül – nem sok mindenhez ért, előbb-utóbb óhatatlanul hülyét csinál magából. Közben nagyon érdekes, hogy például éppen Petri György, aki bőszen hirdette, hogy ő „csak egy személy” akar lenni, ikonikus figurájává vált egy adott politikai csoportnak. Ez is azt mutatja, hogy nagyon erősen élnek ezek a szerepek a társadalmi tudatban, és ha maga a szerző háttérbe vonul is, megtalálják ezek a szerepajánlatok. A mindenkori kortárs irodalomban mindig szükség van egy-két ilyen szereplőre. Aztán ha valamelyikük elfárad, mert rájön, hogy évek óta nem írt, csak újságcikkeket, akkor a helyére, ebbe a szerepvákuumba, beszippantódik egy másik szerző. Rövid távon egyébként szerintem ez hálás szerep, mert figyelmet generál, de ez a figyelem nem a műveknek szól. Eleve rövid távra szólnak a szerepajánlatok. És ha valaki megörül, hogy forog a neve, és mindenről megmondhatja a tutit, az általában azt is gondolja, hogy ezzel olvasókat is nyer. Pedig ez óriási tévedés. Ezek az olvasók nem a kortárs szépirodalmat vásárló olvasók. A folyamatos közéleti jelenlét elszívja az elmélyült munka elől az energiákat. A kettő együtt egyszerűen nem megy.

– Szlovén, macedón, szerb, orosz, német, román, horvát, cseh nyelvre is lefordították. Mi ennek a népszerűségnek a titka?
– Legtöbbször a fordítók tesznek javaslatot. Nekik tetszik meg egy-egy könyv, aztán azt ők ajánlják a kiadóknak, a kiadók pedig – számomra átláthatatlan módon – hoznak döntést arról, mit tekintenek üzletileg gyümölcsöző vállalkozásnak. Van ügynökségem is, de legtöbbször nem ők közvetítenek. Álmomban sem gondoltam volna például, hogy a Pixel sikeres lesz Macedóniában. Tavaly nyáron voltam Szkopjéban, és előre szabadkozott a kiadó, hogy július vége van, negyven fok, ne nagyon várjunk csodát. Ehhez képest telt ház volt, elképesztően sokan voltak. Kiszámíthatatlan, mi lesz egy könyv sorsa. A svédek például azt mondták a Pixelre, hogy azért tetszett meg nekik, mert egyszerre ismerős és egyszerre különleges számukra a világa.

– Kínában is volt felolvasóestje. Vajon a kínaiakat mi fogta meg az írásaiban?
– Igen, mikor is? 2007-ben jártam ott egy küldöttség tagjaként, Békés Pál, Spiró György és Egressy Zoltán társaságában. Egészen addig, míg meg nem érkeztem Kínába, abban a tévedésben éltem, hogy Európa a világ közepe. Rá kellett jönnöm, hogy bizony mi vagyunk a periféria. Kínában dobog a világ szíve, ott történt és történik minden. Elképesztő és döbbenetes élmény volt.

– Pontosan miből keletkezett az érzés, hogy ott dobog a világ szíve?
– Akkor épült a Madárfészek stadion. Szemben a szállodánkkal is épült egy ház, és úgy zajlott a munka, hogy ha felhúztak egy emeletet, akkor körbetűzték vörös zászlókkal. Láttuk, hogy az ottlétünk alatt milyen magasra jutnak a lobogók. Hihetetlen volt az a lüktetés, melyet Kína közvetített. Persze azt is el tudta képzelni az ember, hogy mi lehet emögött, milyen iszonyatos sorsok tömege. Ami a legjobban megérintett Kínával kapcsolatban, az a kultúra volt. Hogy hogyan beszélnek például dinasztiákról. Hogy mennyire más a viszonyuk az időhöz. Európaiként megnyugvást éreztem.

– Egyébként melyik könyvét fordították le kínaira?
– Nem könyvet fordítottak, csak egy elbeszélést. A repülőn odafelé Békés Pállal dörzsölgettük a kezünket, hogy milyen példányszámaink lesznek vajon egy egymilliárdos lakosságú országban, aztán kiderült, hogy egy verseskötet nagyjából ötszáz és ezer példányban jelenik meg.

– Mármint ötszázezer és egymillió?
– Mi is ezt gondoltuk, de sajnos nem. Az úgynevezett „nem hivatalos” külföldi szerzők csak nagyon alacsony példányszámban jelennek meg. Nagyon kevesen olvasnak verset.

– És idehaza? Magyarországon, riportok készítése során mi újságírók sok olyan lakásban jártunk már, ahol egyáltalán nem láttunk könyvet.
– Ez általános tapasztalat. Amikor zsúrokra viszem a kislányomat, a legtöbb helyen alig van könyv. Az pedig, hogy az ajándéktárgy könyv legyen, szinte kiment a divatból. Ha mégis, akkor hadd ne minősítsem, milyen színvonalú könyveket adnak.

– Ha már a kislányát említi: két évvel ezelőtt fogadták örökbe Lilit, ugye?
– Igen.

– És van egy tizenhét éves nagy fia is, Marci. A két esetben volt különbség az anyai érzelmek kialakulásában?
– Persze. Amikor az ember gyereket vár, akkor van kilenc hónapja, amíg készülődik, nem beszélve arról, hogy a testében növekszik a magzat. Már együtt él vele, mielőtt a világra jönne. Az örökbefogadásnál is van várakozás, de korántsem ugyanolyan. És sok esetben nem is újszülöttről van szó. A mi esetünkben sem: Lili másfél évesen került hozzánk. A Jóisten megkönnyítette a dolgunkat, mert amikor először találkoztunk a kislányunkkal, akkor rá kellett jönnünk, hogy nagyon hasonlít a Marcira. Lehajoltam hozzá, és nagyon hasonló arcot láttam, mint a fiamé ugyanennyi idős korában. Ez a hasonlóság rögtön otthonosságérzést teremtett.

– Magyarországon az örökbefogadást egyfajta bátorságnak tartják. Ön szerint?
– Ilyen értelemben a gyerekvállalás is bátorság. Ugyanolyan kockázatok és veszélyek vannak egy saját gyereknél is. És a személyisége ugyanúgy titok. Az pedig kifejezetten idegesít, mikor úgy beszél valaki az örökbefogadásról, mint valami hőstettről. Az, hogy az embernek gyereke van – akár saját, akár örökbefogadott –, nem hőstett, hanem a világ természetes rendje. Ahogy az is természetes, hogy ha valamiért nem vágyik erre, mert történetesen nem akar anya vagy apa lenni. Mindenki másképp élhet teljes életet. A miénket Lili tette azzá.

– Miért döntöttek az örökbefogadás mellett?
– Én már nem akartam szülni. Emellett pedig az anyukám is örökbefogadott gyerek volt. Mindig megvolt ez a fejemben, csak nem úgy alakult az életem, hogy bármelyik párkapcsolatom elbírt volna egy ilyen ötletet. A mostani házasságom érett volt erre. És most úgy érzem, megvan a családi életemben a folytonosság, hogy visszaforgattam valamit anyukám örökségéből a saját sorsomba. Hogy egyensúlyba kerültek a dolgok.