Tóth Krisztina: A világ szíve Kínában dobog

Tóth Krisztina írószerepről, anyaságról, Kínáról, a bevándorlásról s pitbullokról is beszélt lapunknak.

– Most a pitbullos versével van tele az internet.
– Ez egy régi vers, Radványi Balázs is megzenésítette, a Kaláka rendszeresen játssza koncerteken, úgyhogy eszembe sem jutott, hogy bármi baj lehet vele. Nincs is.

– És a koncerteken senkinek nem tűnt fel a tartalma?
– Soha. Valószínűleg a Kaláka-koncert közönsége nem azonos a most felháborodott közösséggel. Ez egy vers. Huszonöt éve publikálok, gyors fejszámolás szerint több mint húsz kutyás szövegem van, egész életemben kutyás voltam. A hülyeséggel nincs semmi dolgom.

– Ennek az ügynek kapcsán sokan megismerték a nevét, olyanok is, akik még soha nem olvastak öntől semmit...
– Aki nem olvas, mert nem tud, az eztán sem fog szerintem. Aki eddig egyáltalán nem találkozott a nevemmel, az most nem fog elrohanni a legközelebbi könyvesboltba, hogy megvegye a két új gyerekkönyvemet... Egyáltalán, könyvesboltba sem fog menni.

– Mi jelenik meg legközelebb?
– Egy mesekönyv a Móránál, melynek az lesz a címe, hogy A lány, aki nem beszélt. És egy másik új könyvem is lesz, Orrfújós mese. Ezek nem most nyáron születtek. Korábban. Most nyáron alig dolgoztam. Sok meghívást kaptam, sok helyre mentünk, jött a családom is. Most azért utazom éppen Svédországba, mert megjelenik a Pixel svédül. Előtte Berlinben voltam, mert az Akváriumot Német Irodalmi Nagydíjra jelölték. (a díjat végül Ámosz Oz kapta – a szerk.) Közben jártam Besztercén is, ott pedig azért, mert románra fordították a verseimet. Mozgalmas nyár volt, nincs okom panaszra.

– Nagyon sok nyelvre lefordították. Most éppen svédre.
– Meglehetősen boldog volt a svéd kiadó, mert egy nagyon ismert svéd irodalmi műsor felfigyelt a könyvre, és eljött a főszerkesztő egy forgatócsoporttal Budapestre, hogy portréfilmet készítsenek rólam. Ma egész nap azt vettük fel. El is fáradtam.

– És irodalomról vagy közéletről kérdezték a svédek?
– A Keleti pályaudvar mellett jöttek el taxival, úgyhogy kérdezgettek a közéletről is, de alapvetően törekedtem rá, hogy irodalomról legyen szó. Persze kikerülhetetlen, hogy az ember beszéljen arról is, ami most zajlik. Mindenki nagyon érdekes most, aki Magyarországról jön, és egyre gyakrabban alakulnak úgy a színpadi beszélgetések is, hogy mindenről esik szó, kivéve a könyvet. Ennek pedig megvan a maga veszélye, szerintem. Miközben valahol természetes az egész. Ha találkozom egy ukrán kollégával, nyilván arról fogom faggatni, mi zajlik ott. De azért az is fontos, hogy ne feledkezzünk meg az irodalomról sem...

– A menekültkérdésről mit gondol? Már csak amiatt is fontos a véleménye, mert egyre szövevényesebbnek tűnik az egész, és egyre többen veszítik el a fonalat. Ez pedig a sarkított, szélsőséges véleményeknek kedvez.
– Azt gondolom, hogy aki éhes, fáradt és kiszolgáltatott, annak ételt, ágyat és védelmet kell adni. Minden más szempont mellőzendő ilyenkor. És tudom, hogy ezerféle más szempont van még, de a belső parancs ezt diktálja. De megint nem az irodalomról beszélünk.

– Elég sok vita volt már Magyarországon arról, hogy egy írónak kell-e, és ha kell, mennyire kell közéleti kérdésekben megnyilvánulnia. Sokan, úgymond, az elefántcsonttoronyba vonultak, sokan pedig rendszeresen kifejtik a véleményüket, akár politikai síkon is. Ön mintha egyszerre lenne jelen az elefántcsonttoronyban és a közéleti viták porondján is.
– Ez nagyon bonyolult kérdés. Amikor elkezdtem publikálni, állati nevetségesnek éreztem az idősebb generáció azon tagjait, akik állandóan szerepeltek, és a haltenyésztéstől a villanyszerelésig mindenről markáns és körvonalazott véleményük volt. Az a fajta hagyományos írószerep, mely a romantikától kezdve Magyarországon meggyökeresedett – a népvezér, a tanító, a bölcs –, mára elvesztette a hitelét. Leginkább mosolyogtató. Szerintem egyáltalán nem hálás szerep. És mivel az író – az íráson kívül – nem sok mindenhez ért, előbb-utóbb óhatatlanul hülyét csinál magából. Közben nagyon érdekes, hogy például éppen Petri György, aki bőszen hirdette, hogy ő „csak egy személy” akar lenni, ikonikus figurájává vált egy adott politikai csoportnak. Ez is azt mutatja, hogy nagyon erősen élnek ezek a szerepek a társadalmi tudatban, és ha maga a szerző háttérbe vonul is, megtalálják ezek a szerepajánlatok. A mindenkori kortárs irodalomban mindig szükség van egy-két ilyen szereplőre. Aztán ha valamelyikük elfárad, mert rájön, hogy évek óta nem írt, csak újságcikkeket, akkor a helyére, ebbe a szerepvákuumba, beszippantódik egy másik szerző. Rövid távon egyébként szerintem ez hálás szerep, mert figyelmet generál, de ez a figyelem nem a műveknek szól. Eleve rövid távra szólnak a szerepajánlatok. És ha valaki megörül, hogy forog a neve, és mindenről megmondhatja a tutit, az általában azt is gondolja, hogy ezzel olvasókat is nyer. Pedig ez óriási tévedés. Ezek az olvasók nem a kortárs szépirodalmat vásárló olvasók. A folyamatos közéleti jelenlét elszívja az elmélyült munka elől az energiákat. A kettő együtt egyszerűen nem megy.

– Szlovén, macedón, szerb, orosz, német, román, horvát, cseh nyelvre is lefordították. Mi ennek a népszerűségnek a titka?
– Legtöbbször a fordítók tesznek javaslatot. Nekik tetszik meg egy-egy könyv, aztán azt ők ajánlják a kiadóknak, a kiadók pedig – számomra átláthatatlan módon – hoznak döntést arról, mit tekintenek üzletileg gyümölcsöző vállalkozásnak. Van ügynökségem is, de legtöbbször nem ők közvetítenek. Álmomban sem gondoltam volna például, hogy a Pixel sikeres lesz Macedóniában. Tavaly nyáron voltam Szkopjéban, és előre szabadkozott a kiadó, hogy július vége van, negyven fok, ne nagyon várjunk csodát. Ehhez képest telt ház volt, elképesztően sokan voltak. Kiszámíthatatlan, mi lesz egy könyv sorsa. A svédek például azt mondták a Pixelre, hogy azért tetszett meg nekik, mert egyszerre ismerős és egyszerre különleges számukra a világa.

– Kínában is volt felolvasóestje. Vajon a kínaiakat mi fogta meg az írásaiban?
– Igen, mikor is? 2007-ben jártam ott egy küldöttség tagjaként, Békés Pál, Spiró György és Egressy Zoltán társaságában. Egészen addig, míg meg nem érkeztem Kínába, abban a tévedésben éltem, hogy Európa a világ közepe. Rá kellett jönnöm, hogy bizony mi vagyunk a periféria. Kínában dobog a világ szíve, ott történt és történik minden. Elképesztő és döbbenetes élmény volt.

– Pontosan miből keletkezett az érzés, hogy ott dobog a világ szíve?
– Akkor épült a Madárfészek stadion. Szemben a szállodánkkal is épült egy ház, és úgy zajlott a munka, hogy ha felhúztak egy emeletet, akkor körbetűzték vörös zászlókkal. Láttuk, hogy az ottlétünk alatt milyen magasra jutnak a lobogók. Hihetetlen volt az a lüktetés, melyet Kína közvetített. Persze azt is el tudta képzelni az ember, hogy mi lehet emögött, milyen iszonyatos sorsok tömege. Ami a legjobban megérintett Kínával kapcsolatban, az a kultúra volt. Hogy hogyan beszélnek például dinasztiákról. Hogy mennyire más a viszonyuk az időhöz. Európaiként megnyugvást éreztem.

– Egyébként melyik könyvét fordították le kínaira?
– Nem könyvet fordítottak, csak egy elbeszélést. A repülőn odafelé Békés Pállal dörzsölgettük a kezünket, hogy milyen példányszámaink lesznek vajon egy egymilliárdos lakosságú országban, aztán kiderült, hogy egy verseskötet nagyjából ötszáz és ezer példányban jelenik meg.

– Mármint ötszázezer és egymillió?
– Mi is ezt gondoltuk, de sajnos nem. Az úgynevezett „nem hivatalos” külföldi szerzők csak nagyon alacsony példányszámban jelennek meg. Nagyon kevesen olvasnak verset.

– És idehaza? Magyarországon, riportok készítése során mi újságírók sok olyan lakásban jártunk már, ahol egyáltalán nem láttunk könyvet.
– Ez általános tapasztalat. Amikor zsúrokra viszem a kislányomat, a legtöbb helyen alig van könyv. Az pedig, hogy az ajándéktárgy könyv legyen, szinte kiment a divatból. Ha mégis, akkor hadd ne minősítsem, milyen színvonalú könyveket adnak.

– Ha már a kislányát említi: két évvel ezelőtt fogadták örökbe Lilit, ugye?
– Igen.

– És van egy tizenhét éves nagy fia is, Marci. A két esetben volt különbség az anyai érzelmek kialakulásában?
– Persze. Amikor az ember gyereket vár, akkor van kilenc hónapja, amíg készülődik, nem beszélve arról, hogy a testében növekszik a magzat. Már együtt él vele, mielőtt a világra jönne. Az örökbefogadásnál is van várakozás, de korántsem ugyanolyan. És sok esetben nem is újszülöttről van szó. A mi esetünkben sem: Lili másfél évesen került hozzánk. A Jóisten megkönnyítette a dolgunkat, mert amikor először találkoztunk a kislányunkkal, akkor rá kellett jönnünk, hogy nagyon hasonlít a Marcira. Lehajoltam hozzá, és nagyon hasonló arcot láttam, mint a fiamé ugyanennyi idős korában. Ez a hasonlóság rögtön otthonosságérzést teremtett.

– Magyarországon az örökbefogadást egyfajta bátorságnak tartják. Ön szerint?
– Ilyen értelemben a gyerekvállalás is bátorság. Ugyanolyan kockázatok és veszélyek vannak egy saját gyereknél is. És a személyisége ugyanúgy titok. Az pedig kifejezetten idegesít, mikor úgy beszél valaki az örökbefogadásról, mint valami hőstettről. Az, hogy az embernek gyereke van – akár saját, akár örökbefogadott –, nem hőstett, hanem a világ természetes rendje. Ahogy az is természetes, hogy ha valamiért nem vágyik erre, mert történetesen nem akar anya vagy apa lenni. Mindenki másképp élhet teljes életet. A miénket Lili tette azzá.

– Miért döntöttek az örökbefogadás mellett?
– Én már nem akartam szülni. Emellett pedig az anyukám is örökbefogadott gyerek volt. Mindig megvolt ez a fejemben, csak nem úgy alakult az életem, hogy bármelyik párkapcsolatom elbírt volna egy ilyen ötletet. A mostani házasságom érett volt erre. És most úgy érzem, megvan a családi életemben a folytonosság, hogy visszaforgattam valamit anyukám örökségéből a saját sorsomba. Hogy egyensúlyba kerültek a dolgok.