A gazdik joggal háborognak most, hogy ez a nyolcéves szöveg bekerült egy általános iskolai kísérleti tankönyvbe. Immár nemcsak a pitbullellenes szülők gyermekeinek szűk csoportját veszélyezteti, akik hajlandók pénzt is áldozni az úgynevezett költőnő könyvére, hanem azokét is, akik jóhiszeműen a magyar oktatásra bízták gyermekük sorsát.
A betűknek bűvös hatalmuk van, képesek a kihalás szélére taszítani egy egész kutyafajtát. Ez a mélyen sztereotip vers aláássa a pitbullok nehezen rehabilitált jó hírét, az ártatlan gyerekekben pedig indokolatlan félelmet kelt. Nem csodálom, hogy elszabadultak az indulatok. Az elkeseredett pitbullbarátok kommentekben gyalázzák, telefonon fenyegetik Tóth Krisztinát: ha nem írja le, hogy eredendően jámbor fajtáról van szó, akkor pitbullokkal fogják széttépetni. Mert a vers nem játék, azt véresen komolyan kell venni. Mert a vers csakis szépre, jóra, hasznosra nevelheti a csillogó szemű jövőt.
Mert a vers használati utasítás, de legalábbis etológiai kézikönyv. Csakis a valódit, nem az igazat, mindent szó szerint véve.
Elég, ha csak egyszer is bevackolja a gyerek fejébe magát egy rossz vers, amely nem teljesíti a fenti kritériumokat, és egy életre befellegzett neki. Nincs mit tenni, hiábavaló a szülők és a tanítók beavatkozása, hiábavaló a közös olvasás, gondolkodás, értelmezés.
Tudom, nehéz a kutyarajongók élete. Lám, én is hasztalan alkudozom a családommal, még sincs mudim, még csak egy vacak komondorom se. Igaz, kertes házam sincs. Ettől pedig be vagyok feszülve, mint pitbullbarát a kortárs irodalomtól.
Talán az megnyugtatna, ha kiiktatnák a tankönyvekből a többi írót is. Kosztolányit, mert varangyokat kínoz, Jókait, mert osztrákellenességével aláássa az európai integrációt, Gárdonyit, mert agresszívnek mutatja a törököket, József Attilát, mert azt hazudja, hogy a villamos álmában csönget egy picit. Pedig nem is.
A szerző író
