A kettéharapott költőnő

Nehéz a kutyarajongók élete.

Nehéz a kutyarajongók élete. A családomban például évek óta megy az alkudozás, hogy milyen kutyát tartsunk, ha egyszer kertes házba költözünk. Nem tehetek róla, olyanra tenyésztettek, hogy nálam csakis valamelyik magyar kutyafajta jöhet szóba. Ha már ilyen pedigrés, régi magyar nevem van, és az itthoni alomból is csupa hasonszőrű kölyök került ki.

Na, pont a kölykökkel kellett a legkeményebb cicaharcot vívnom. Szégyen, nem szégyen, végül bevetettem minden szülő retorikai atombombáját: majd ha felnőttek lesztek, olyan kutyát tarthattok, amilyet csak akartok. De amíg az én házamban

Ezzel annyit sikerült is elérnem, hogy ne valami macska- vagy aranyhörcsög-imitátor kutyában egyezzünk ki, hanem egy épkézláb komondorban. De a titkos vágy, a mudi sajnos minden retorikai készségem ellenére fennakadt a család torkán.

Mert hogy csúnya meg bolond. Naná hogy az, éppen ezért kell nekem. Van benne valami ősi, sztyeppei vadság, mintha épp most változott volna át farkasból kutyává.

Elismerem, rút sztereotípia, de a mudi szerintem egy nem normális állat, és az benne a jó. Iszonyatosan sokat tud rohanni meg ugatni, viszont nem enged be senkit a kapun, aki nem a házban alszik. Antiszociális költőknek főnyeremény, nem kell unalmas emberekkel bajlódniuk.

Egyszerűen meg vagyok veszve értük, de azért eszem ágában sincs mudikkal széttépetni azokat, akik rosszat mondanak róluk. Beleértve a családomat, barátaimat, pályatársaimat. Persze ha egy költőnő egy tréfásnak szánt versikében lejáratná kedvenc fajtámat, és ha netalán mindez bekerülne egy általános iskolai tankönyvbe, akkor erősen felháborodnék. Életveszélyesen megfenyegetném az illetőt, gyalázkodó kommentekkel árasztanám el az internetet, bojkottálnám a kiadóját.

Szerencsére a kutya se ír verset a mudiról. Így nem kell olyan megpróbáltatásokkal szembesülnöm, mint most a pitbulltulajdonosoknak, akiknek Tóth Krisztina lazán a becsületükbe gázolt. A költőnő ugyanis mindenféle etológusi képzettség nélkül azt állította Pitbull című versében, hogy a pitbull harapós. Idézem a zárást: „De ha jön, / akkor / ne simo / gassa, / mert a ku / tya őt / kettéha / rapja”.

A gazdik joggal háborognak most, hogy ez a nyolcéves szöveg bekerült egy általános iskolai kísérleti tankönyvbe. Immár nemcsak a pitbullellenes szülők gyermekeinek szűk csoportját veszélyezteti, akik hajlandók pénzt is áldozni az úgynevezett költőnő könyvére, hanem azokét is, akik jóhiszeműen a magyar oktatásra bízták gyermekük sorsát.

A betűknek bűvös hatalmuk van, képesek a kihalás szélére taszítani egy egész kutyafajtát. Ez a mélyen sztereotip vers aláássa a pitbullok nehezen rehabilitált jó hírét, az ártatlan gyerekekben pedig indokolatlan félelmet kelt. Nem csodálom, hogy elszabadultak az indulatok. Az elkeseredett pitbullbarátok kommentekben gyalázzák, telefonon fenyegetik Tóth Krisztinát: ha nem írja le, hogy eredendően jámbor fajtáról van szó, akkor pitbullokkal fogják széttépetni. Mert a vers nem játék, azt véresen komolyan kell venni. Mert a vers csakis szépre, jóra, hasznosra nevelheti a csillogó szemű jövőt.

Mert a vers használati utasítás, de legalábbis etológiai kézikönyv. Csakis a valódit, nem az igazat, mindent szó szerint véve.

Elég, ha csak egyszer is bevackolja a gyerek fejébe magát egy rossz vers, amely nem teljesíti a fenti kritériumokat, és egy életre befellegzett neki. Nincs mit tenni, hiábavaló a szülők és a tanítók beavatkozása, hiábavaló a közös olvasás, gondolkodás, értelmezés.

Tudom, nehéz a kutyarajongók élete. Lám, én is hasztalan alkudozom a családommal, még sincs mudim, még csak egy vacak komondorom se. Igaz, kertes házam sincs. Ettől pedig be vagyok feszülve, mint pitbullbarát a kortárs irodalomtól.

Talán az megnyugtatna, ha kiiktatnák a tankönyvekből a többi írót is. Kosztolányit, mert varangyokat kínoz, Jókait, mert osztrákellenességével aláássa az európai integrációt, Gárdonyit, mert agresszívnek mutatja a törököket, József Attilát, mert azt hazudja, hogy a villamos álmában csönget egy picit. Pedig nem is.

A szerző író