Meghintem egy kis arab fűszerrel

Ahmed Amran jemeni geofizikus és író csaknem harminc éve él Magyarországon, immár magyarul írja novelláit.

– És miért éppen Magyarországra esett a választása?
– Családom nem finanszírozhatta volna az egyetemi költségeimet, vagyis csak állami ösztöndíjjal tanulhattam tovább. Pályáztam és elnyertem. Jemen alapjában kapitalista ország volt, így több helyre is küldhettek volna, akár Amerikába vagy Angliába is. De az országnak jó kapcsolatai voltak a szocialista táborral is. Az ösztöndíj pedig éppen Magyarországra, közelebbről Miskolcra hozott.

– Hogyan fogadták, amikor nyelvtudás és helyismeret nélkül megérkezett?
– Nagyon jól fogadtak. A diákok, a kollégiumi szobatársak próbáltak velem kommunikálni. Eleinte ez nehezen ment, de ennek ellenére vittek magukkal mindenfelé, rendezvényekre, de még vidékre is a családjaikhoz. Kedvence voltam mindenkinek, jöttek, hogy miben tudnak segíteni. Akkor még létezett egy bányászkollektíva, erős volt az összetartás a közösségen belül. Rendkívül segítőkészek voltak az emberek. Később, a bőrfejűek időszaka nyomasztó volt. Újsággal járkáltam mindenfelé, s ha tömegközlekedésen utaztam, abba mélyültem bele, hogy elbújjak, eltakarjam az arcomat. Furcsa érzés volt, főleg azért, mert én mindenestől, lelkületében is tisztelem ezt az országot. Utólag persze már viccesen azt szoktam mondani, hogy akkoriban olvastam a legtöbb napilapot.

– Az egyetem befejezését követően nem költözött haza. Mi ragadta meg az országban, miért döntött úgy, hogy itt marad?
– Mi ragadott meg Magyarországban? Legelőször a zöld, a sok növény kápráztatott el, a rengeteg víz, a folyók, a végtelennek tűnő termőföldek. Egyszer elsírtam magam a vonaton, amikor búzatábla mellett haladtunk. Eszembe jutott, hogy szüleim mennyit szenvednek a hegyoldalakon épített, keskeny teraszok művelésében. Szántják, vetik, és utána fohászkodnak az esőért, és az vagy jön, vagy nem. Ennek ellenére nem volt előre eldöntött szándékom, hogy itt maradjak. Ez a sors újabb különös játékának eredménye volt inkább.

– Írásai különleges hangulatúak, van bennük jó adag egzotikum, idegenség, egy érezhetően másfajta látásmód, ez az arab irodalom hatása?
– Örülök, ha mások így látják, hisz ez bizonyos mértékig szándékos a részemről. Amikor legelőször magyar nyelven olvastam eredetileg arabul írt művet, akkor döbbentem rá, mekkora szerepe van a harmadik nyelvnek, mert az arab irodalmat többnyire francia vagy angol közvetítéssel fordították magyarra. És így, nyelveken át vándorolva bizony már hiányzott belőle az eredeti zamat. Olyan, mint egy szép kenyér, aminek alig van íze. Akkor döntöttem el, hogy ha egyszer magyarul írok, meghintem majd egy kis arab-jemeni fűszerrel, egy kis kardamommal.

– Áthidalható egy novellában a két világ közti távolság?
– A nyelv mindig egy gondolkodásmódot tükröz. Az arab kultúrában az emberek patetikusak. Ez ott nem stílus, hanem gondolkodásmód: magasztos képek, túl részletes kidolgozás. Kérdés, hogy amikor ezt az ember át akarja ültetni európai nyelvre, történetesen magyarra – amely egy gyönyörű nyelvsziget –, ez a patetikusság, részletező kedv nem teszi-e nehézzé, archaikussá, lassúvá a szöveget, hisz itt nagyobb sietséghez szoktak az olvasók. Az arabul írt novellákban sok a pihenő, ahogy a hegyi utak sem meredekek, a csúcsra szerpentineken lehet eljutni. Én ezekről a pihenőkről nem szeretnék lemondani. Egy további szembetűnő eltérés a nyelvi köntös használata. Az arab írók talán vallási, társadalmi és néha politikai okok miatt mindig köntöst adnak a mondandóikra, az érzéseikre, a történeteikre. De ez a köntös nem rejti el a lényeget, csak felöltözteti, ami az időtállóságnak is jót tesz.

– Írásai megtalálják a helyüket a magyar irodalomban? Lesz közönsége ennek a különleges világnak?
– Úgy szeretnék írni, hogy a magyar olvasó megtalálja az írásaimban azt az arab-jemeni ízt, zamatot is, amit a fordításokból hiányolok. Ahonnan származom, annak a hegyi falunak a harmatosságát. De úgy, hogy közben a novella teljesen megfeleljen a magyar nyelv ékességének. Nem könnyű vállalkozás, és úgy gondolom, nem lesz egyszerű az utam. Talán kicsit másképpen kell közelíteni hozzám, gondolkodni az írásaimról. Ez a másság persze hatalmas bukást is hozhat, de azt remélem, találok olyan közeget, olyan olvasókat, akik nyitottak erre.

– A hétköznapokban is felfedezhető az a különbség az arab és az európai kultúra között, amely az irodalmat jellemzi?
– Keleten az ember a nagy-nagy piaci nyüzsgést látja, amikor pedig Európába, Magyarországra jön, azt, hogy a dolgok szép csöndesen, nyugodtan folynak a saját medrükben. De a belső világ tekintetében mindez teljesen fordítva látszik. Hiába van ott a nyüzsgés, az emberek belülről békések, nyugodtak. El akarják adni az áruikat, háromszor is utánad szólnak, hangoskodnak, mégsem idegesek. Az a nyugalom viszont, ami itt van, hogy az emberek állnak a megállóban, és békésen várják a buszt, sokszor hamis. Belül sokkal nagyobb bennük a szorongás a családjuk, a munkahelyük, a megélhetésük miatt. Sajnálattal mondom, mert magamon is ezt érzem, én is jóval stresszesebb vagyok itt. Azt hiszem, egészen jól sikerült beilleszkednem.

– Otthonaként tekint Magyarországra?
– Magyarország nem a második, hanem a másik hazám, amely feltétel nélkül nekem adta magát, és nem is követelte cserébe a saját hazám iránti szeretetemet, hűségemet és honvágyat, amit szüntelenül érzek. Gabriel García Márquez így fogalmazott Mexikó iránt, én is pontosan így érzek Magyarország iránt. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

– Napjaink legsúlyosabb problémája a menekültválság, amelyben két eltérő világ találkozik egymással egy szélsőséges helyzetben. Mindkét kultúrát jól ismerve, mi a véleménye a kialakult helyzetről?
– Nézőpont kérdése. Vannak, akik tényleg a tébolyból menekülnek. Aki beszáll azokba a kis lélekvesztőkbe és nekiindul a tengernek, az gyakran a biztos pusztulás elől menekül. De akadnak olyanok is, akik a jobb megélhetés miatt indulnak útnak. Jement is sokan elhagyják, csak ők másfelé veszik az irányt. Igaz, Eritrea, a világ talán legszegényebb országa eddig nem panaszkodott, mert százezrek menekültek oda Jemenből. Ugyanakkor tudom, hogy vannak olyan népszerű célországok, ahová nagyon sokan érkeznek, s emiatt nehéz kezelni a migránskérdést. Ugyanakkor sajnálom, hogy a nagyhatalmak, a problémák legfőbb okozói messze vannak. Néha arra gondolok, a menekülteket azokban az országokban kellene letelepíteni, amelyek jól élnek a fegyverkereskedelemből. Nem vagyok semleges, de tudom, hogy a helyzet oly annyira összetett és bonyolult, hogy az nem megoldás, hogy kimegyek az utcára, és a migránsokért vagy ellenük tüntetek. Miközben a két oldal egymással vitatkozik, elsikkad a lényeg. Mégpedig az, hogy a bolygó a közös tulajdonunk. S volt idő, mikor azoknak az országoknak, ahonnan most a menekültek útnak indulnak, minden kincsét meg akarták szerezni a nagyhatalmak. Persze, ők nem gumicsónakkal, hanem tankokkal, repülőkkel érkeztek.