Semmibe veszik a rendőrt, mert nő?

A német rendőrnő, Tania Kambouri szerint a hatóság tehetetlen a németországi muszlim közösségekben.

Bolti lopás miatt előállít a rendőrség egy tízéves török kisfiút. Az édesanyja jön érte a bochumi rendőrőrsre. És bár a rendőrnő, Tania Kambouri egy szót sem ért kettejük beszélgetéséből, rögtön világos számára, hogy az anya vigasztalja a lopáson ért gyermeket ahelyett, hogy megszidná – ehhez hasonló jelenetekkel nap mint nap szembesül a görög származású német rendőrnő. A könyve mégis inkább politikai vitairat, mint élménybeszámoló. Aki hátborzongató történetekre számít a bevándorlók által lakott városnegyedek legsötétebb mélyéről, biztosan csalódik. Tania Kambouri nem a hisztériakeltésre játszik.

A Németország kék fényben (Deutschland im Blaulicht – Notruf einer Polizistin) tényeket sorol, és higgadt hangon számol be arról, hogyan működnek egy rendőr szemszögéből a németországi „párhuzamos társadalmak” – elsősorban a muszlim bevándorlók minitársadalmai. Mit tehet egy rendőrnő, amikor az állampolgár együttműködés helyett az okostelefonján hív segítséget, és pillanatok alatt egyszerre húszan állják körül? Ráadásul olyan férfiak, akik szerint ő egyáltalán nem is intézkedhetne velük szemben, hiszen nő, és egyébként is a német állam képviselője, tehát betolakodó a kultúrájukban. Sokszor egészen egyszerűen sarkon kell fordulni, mert felelőtlenség lenne kockáztatni a testi épséget. Tania Kambourinak magának is migrációs háttere van, görög családból származik. Először 2013-ban, egy nyílt levélben számolt be arról, hogy rendőrjárőrként milyen atrocitásokkal kell szembenéznie az utcán. A levél nagy visszhangot váltott ki, sok támogatóra talált. De a szerző véleménye szerint azóta nem sok minden változott, ezért is jelentette meg a könyvét a német Piper Kiadónál.

Annak ellenére, hogy Észak-Rajna–Vesztáliában van már olyan iskola, ahol már csak öt százalék a németek aránya, a német lakosságban Tania Kambouri szerint nem igazán tudatosul, hogy mi zajlik a párhuzamos társadalmakban – azokban a családokban, városnegyedekben, ahol a német hatóságot leginkább nemkívánatos betolakodónak tekintik. Ezekről a közösségekről voltaképpen semmi olyat nem mond el Tania Kambouri, amit ne mondtak volna el korábban mások. A család mindenhatósága, a patriarchátus, a nők alárendelt szerepe, a családon belüli erőszak, az önbíráskodás és a részben ezek alapjául szolgáló vallás és kultúra ismertek mindenki előtt. Inkább az a megdöbbentő, hogy éppen a rend őre érzi magát a legtehetetlenebbnek ezekkel a jelenségekkel szemben.

Tania Kambouri elég bátran nyúl ahhoz a témához, amely Magyarországon is meglehetősen kényes – bár mi a hasonló integrációs problémákkal elsősorban a szegénységben élő cigány népesség kapcsán szembesülünk. Kambouri leszögezi, hogy rengeteg bevándorló integrálódott sikeresen a német társadalomba, és hogy önmagában a származás, a vallás alapján senkit nem lehet megítélni. De felhívja rá a figyelmet, hogy bizonyos kultúrák eleve magukban rejtik az európai társadalmi normák megsértésének lehetőségét: európai országban nem szerencsés, ha például rejtve maradnak bűncselekmények, mert az érintettek inkább egy békebírót tartanak illetékesnek, mint a hatóságokat. Vagy ha ezt a hatóságot azért utasítják el, mert nő képviseli. És mivel ezek a társadalmak sokszor elzárkózva élnek – gyakran a németnyelv-tudás is hiányzik –, jó esély van arra, hogy a rossz minták továbböröklődjenek.

Kambouri arról számol be, hogy a németek újra és újra megdöbbennek a történetein, mert a társadalom jelentős része nem tud és nem is akar bepillantani a párhuzamos társadalmak világába. Szokás azzal vádolni a német médiát, hogy benne ragadt a bevándorláspárti politikai korrektségben, de ez nincs teljesen így: számos jelentős lap és tévécsatorna beszámolt Tania Kambouri könyvéről. Nemcsak a könyv, hanem már a nyílt levél is nagy visszhangot kapott, ennek kapcsán is születtek például új beszámolók rendőrök elleni erőszakról.

A szerző elbeszélése szerint a rendőrségre egyre kevesebb pénz jut Észak-Rajna–Vesztfáliában is. A szolgálat mindennapi gondjai ismerősebbek a magyar olvasónak, mint gondolnánk: bicegő bútorokról, hiányos eszközparkról, de főleg csökkenő létszámról számol be Tania Kambouri könyve.