Kováts Judit eredetileg történész-levéltáros, de már régóta írt elbeszéléseket, amikor megjelent 2012-ben a Megtagadva című dokumentumregénye. Az orosz katonák által megerőszakolt nők visszaemlékezései országos hírt hoztak a szerzőnek. A könyv nyomán dokumentumfilmet is készített a témáról Skrabski Fruzsina. A regényt interjúk, visszaemlékezések alapján írta Kováts Judit, a sok női sorsot gyúrta össze egy történetté. Őt is megdöbbentette, hogy milyen nagy visszhangja volt a könyvnek, amely sok évtizedes hallgatást tört meg úgy, hogy az olvasók számára könnyen átélhetővé, megérthetővé vált az áldozatok sorsa. A saját, idős családtagjaival készített interjúk során kezdett el körvonalazódni Kováts Juditban a második regény története.
A Benes-dekrétumokról mindenkinek van valamennyi elképzelése, azt azonban talán csak az érintettek tudják, hogy mit jelentett a kitaszítottság a mindennapokban. Például azt, hogy az állampolgárságától megfosztott felvidéki magyar nem kap középiskolai bizonyítványt vagy antibiotikumot, hiszen nem állampolgára az országnak. Vagy azt, hogy a magyar iskolás gyerekek szeptemberben nekiindulnak a zöldhatárnak Magyarország felé, aztán vakáció előtt újra megjárják ugyanezt az utat, hogy egyáltalán tudjanak iskolába járni. Öt-hat ezer gyerek élt így éveken át.
Kováts Judit szerint ezekről a dolgokról hallgatnak azok, akik látták vagy átélték őket. Még a családokban sem esett szó róla. A kommunizmus évtizedei alatt nyilván nem is lehetett beszélni róluk, és mire eljött a rendszerváltás, kialakult egy zsilip, ami nem engedte, hogy ezeket a dolgokat megbeszéljék. Ebben nyilván az „elbeszélhetetlenség” is szerepet játszott. Hogyan mondja el egy nagyapa az unokájának, hogy a kommunista hatalomátvétel után a szemétszállító szekér elé fogták, és úgy hajtották végig a városon, csak azért mert a magyar vagy a német párt tagja volt? Az új generációk pedig sokszor nem is kérdezték az idősebbeket, mert nem is sejtették, milyen történetek rejlenek a hallgatás mögött.
