Ebédelt-e Mussolini Budapesten?

Elfeledett sztár, emlékezetes regényszereplő és Buda hétköznapi polgárai: róluk mesél Verrasztó Gábor.

Nem világraszóló felfedezéseket tesz, hanem egyszerű emberekről ír történeteket – Verrasztó Gábor szerint ez a titka a Budai históriák sikerének. Az olvasók sokszor közelebb érzik magukhoz a pékmesterről vagy a patikusról szóló történeteket, mint a nagy művészek vagy történelmi személyiségek életét. Ez persze nem jelenti azt, hogy a „híres ember” ne volna érdekes.

Először egy ilyen történetet mesél el Verrasztó Gábor, amikor arról kérdezem, milyen sztorikkal szokták megkeresni az olvasók. A budai polgárok sok történettel hozzájárulnak köteteihez, de ezeket csak akkor írja meg, ha ellenőrizhetőek. Sok legendát és anekdotát hallgat meg, amelyekről később kiderül, hogy a valóságban nem történhettek meg. Ilyen például az is, amelynek Benito Mussolini a főszereplője.

„Az egykori nyilaspártház több lakója is váltig állítja, hogy Mussolini 1944 októberében náluk ebédelt. Ez a legenda makacsul tartja magát, pedig Mussolini hivatalos látogatáson soha nem járt Magyarországon. 1944-ben már az észak-olaszországi, úgynevezett Salói Köztársaság vezetője volt, lényegében a németek bábja. Az ehhez hasonló legendákat elmesélem egy-egy sétán, de sosem írom meg. Az emberek elolvasnák, és végül csak arra emlékeznének, hogy írtam Mussolini ebédjéről. Ez olyan, mint a kabátlopási ügy. Mindenki emlékszik rá, hogy valaki kabátlopási ügybe keveredett, de arra már nem fognak emlékezni, hogy ő lopott el egy kabátot, vagy az ő kabátját lopták el” – mondja a szerző, aki ma már mindig ilyen óvatos a városi legendákkal.

Egy dologra nagyon jól megtanította a helytörténeti kutatás: minden információt ellenőrizni kell. Mindegyik könyvében van legalább egy-két história, amelyet az olvasók küldtek neki. Elsősorban az idősek ajánlanak sztorikat, fényképeket; nosztalgiából, és mert szeretnék, ha emlékeik megőrződnének. Az olvasóközönség is nagyobbrészt idősebb emberek közül kerül ki, de van jó néhány huszonéves is, aki lelkes rajongója a sorozatnak és a helytörténeti sétáknak, amelyeket szervez.

Verrasztó Gábornak sosem jutott eszébe, hogy Pest helytörténetével is foglalkozzon, mert Pest teljesen más világ. „Buda identitása máig megmaradt. Az ötvenes években sokakat kitelepítettek, mégis megmaradt polgári környezetnek. A kitelepítésnek elsősorban a gyárosok és a nemesi származásúak estek áldozatul. Helyükre azonban nemcsak vidéki funkcionáriusok kerültek, hanem művészek is, az ő jelenlétük is inkább ezt a polgári környezetet erősítette.”

Néha csak megtetszik Verrasztó Gábornak egy ház. És van, hogy kiderül: érdekesebb egy ilyen ház története, mint egy olyané, amely híres ember lakhelye volt. „A Török utca 12., a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Levéltár épülete nagyon tetszett nekem. Antall József dolgozott itt igazgatóként. Kiderítettem, hogy egy színésznőnek építette a »mecénása«. A hölgy a bécsi Orfeumban táncolt.”

A kutató-újságíró Verrasztó elmondása szerint mozgáskorlátozottként is mindenütt természetesen kezelik, és nagyjából azokkal a problémákkal szembesül, mint minden más kutató. Elsősorban a szüleinek hálás, amiért taníttatták. „Az én gyerekkoromban a fogyatékos – de nem szeretem ezt a szót! – gyerekeket még nem volt kötelező iskolába küldeni. Dönthettek volna úgy is, hogy nem íratnak be. Budapesti barátaim biztatására végeztem el a MÚOSZ újságíró-iskoláját. Így ragadtam a fővárosban, mert eredetileg orosházi vagyok. Soha nem volt gond abból, hogy mozgáskorlátozott vagyok. Amikor például meghívtak első munkahelyemre, a Zsaru Magazinhoz, hogy vezessem a hobbirovatot, szóltam, hogy kerekes székkel közlekedem. Mondták, hogy na és akkor? Ott nem volt lift a szerkesztőségben, de lejöttek elém, és felvittek az emeletre. Kutatni elsősorban az Országos Széchényi Könyvtárba és Budapest Főváros Levéltárába járok. Ezek az intézmények már akadálymentesek.”

A Budai históriáknak 2015 végén jelent meg új kötete, aztán közvetlenül utána még egy Verrasztó-könyv látott napvilágot. Goll Bea, a negyvenes évek körülrajongott magyar színészcsillaga életrajzát „állította össze” Verrasztó Gábor. Őt is egy helytörténeti kutatásnak köszönheti: „Egy Takács nevű embert kerestem, amikor az internetes kereső kidobta Goll Bea erősen hiányos életútját, és benne azt, hogy a fiatal színésznő a Völgy utca 37.-be költözött, miután férjhez ment. Innentől ez is budai história volt. Megnéztem a házat, és elkezdtem kutatni Goll Bea után.”

Így talált rá egy internetes rajongói oldalra, majd egy baráton és szomszédon keresztül magára a Svájcban élő Goll Beára. Találkoztak és interjút is készített a színésznővel, aki a negyvenes évek után nyomtalanul tűnt el a magyar filmes életből. 2014-ig élt, de Svájcban soha nem fedte fel valódi kilétét. Pedig ma is van rajongótábora. Ráadásul olyanok, akik fiatalok ahhoz, hogy életében ismerhették vagy moziban láthatták volna Goll Beát: képeslapgyűjtők, megszállott mozirajongók, a régi filmek és a régi történetek szerelmesei.