Népek hazája, nagyvilág

Az eurovíziós dalfesztivál keddi elődöntője után az öreg kontinens kilátásain kezdtem töprengeni.

A gond persze nem az, hogy valaki osztrákként franciául énekel, vagy hogy a népviseletben ugráló görögöknek rappelni támad kedvük, sőt a hazánkfia is felcipelt a színpadra biztos, ami biztos alapon egy japán dobost. Csak hát adódik a kérdés: ebben a lagymatag kavalkádban mi értelme van valamiféle nemzetek versengését színlelni? (Az már csupán lábjegyzet, hogy mit keresnek az ausztrálok az európai torkok viadalán.) Mi az a sokszínűségében közös európai kultúra ebben a fénytörésben, amelynek a megvédése mostanában igencsak sokszor kerül elő a kiskocsmáktól a publicisztikán át a legmagasabb szintű diplomáciai eszmecserékig? A tévében látottak alapján ez jelenleg nem más, mint az egyéni ízeket valamiféle híg generálszósszal helyettesítő, a tömegízlés kliséin még csak véletlenül sem felülemelkedő, erőltetett jópofáskodás, amelyből más nagyon nem derül ki, mint hogy legtartósabb közös európai hozzájárulásunk az emberiség kultúrkincséhez voltaképp a hetvenes években szabadalmaztatott eurodiszkó alaplüktetése.