Szex, kommunizmus, konzervativizmus

Zizek, a kortárs filozófus fenegyerek odacsap a kapitalizmusnak.

Már maga az alcím is kijelöli a zizeki kritika és újraértelmezés aktuális célpontjait: Francis Fukuyamától Samuel P. Huntingtonon át Thomas Pikettyig tart a skála. Hogy a nevezett urakat – akik valószínűleg kézzel-lábbal tiltakoznának, hogy valaha is egy lapon emlegessék őket – mi köti össze? Zizek szerint az, hogy valamennyien a (neo)liberális kapitalizmus, a szabadpiac dogmáján belül építették fel saját rendszerüket, még az a Thomas Piketty is, aki Zizekéhez hasonlóan provokatív, A tőke a 21. században című könyvével vált világsztárrá.

Piketty esetében hiába az egyértelmű utalás Marx klasszikusára, Zizek szerint a francia kolléga túl gyáva volt ahhoz szellemi értelemben, hogy a kapitalista rendszeren belüli egyenlőtlenségek veszélyeire figyelmeztetve megfogalmazza: a baj a kapitalista rendszerrel magával van, és ezen nem segít semmilyen nagygenerálozás. Zizek kötetének címe viszont jó eséllyel nem mond semmit kapásból az olvasónak. Ám ezért nem érdemes elkeseredni: a Zűr a paradicsomban eredetileg egy 1932-es Ernst Lubitsch-film címe, és joggal adódik a kérdés, ki néz ma ilyen régi vígjátékokat. Zizek számos hasonló példával illusztrálja műveltségét az olvasónak.

Az említett film alapjául szolgáló „zűr” lényege, hogy a főszerepeket adó, tolvajlásból élő házaspár férfi tagja beleszeret az egyik gazdag áldozatába. A szexen és a közös tolvajláson alapuló, addig „paradicsomi” kapcsolatot ezzel egyszerre két súlyos kihívás is éri. Zizek alaptétele szerint legalább ilyen mélységű kihívások előtt áll a kapitalizmuson alapuló világrend, mivel világossá vált: nem képes a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, így pedig – legyen az liberális vagy illiberális – előbb-utóbb a tömegek lázadásának eshet áldozatul. Előbbi esetben olyan mozgalmak által, mint az Occupy Wall Street, utóbbiban pedig véres forradalmak révén, mint amilyenekre az arab tavasz szolgáltatott bizonyítékot Zizek szerint. A szerző azzal már nem foglalkozik részletesen, miért bizonyultak ezek – az egyetlen Tunézia kivételével – kudarcos próbálkozásnak.

„A kommunizmus marad a horizont, az egyedüli horizont, ahonnan nemcsak megítélhetjük, hanem adekvátan elemezhetjük is, mi zajlik ma – vagyis egyfajta immanens mércét jelent annak megállapítására, mi siklott félre” – írja Zizek, aki szerint ha semmi sem fékezi meg a szabadjára engedett kapitalizmust, a dolgozó tömegeknek csak egyre rosszabb lesz. Elmélete alátámasztására többek között olyan, kissé közhelyes és nem feltétlenül alátámasztható eseteket is citál, mint hogy annak idején Mihail Gorbacsovot Németországban járván azért nem fogadta Willy Brandt volt német kancellár, mert a nyugati államfő sosem bocsátotta meg a szovjet vezetőnek a keleti blokk összeomlását, márpedig a nyugati demokráciák valójában csak addig hajlandók szociáldemokrata alapon a munkások helyzetét javító intézkedéseket tenni, amíg érzik a nyomást kívülről.

Csakhogy, ahogy azt Fukuyama óta tudjuk, a „történelem megszűnt”, és ezzel az említett kihívás is. Ma már ugyanis a félig vagy egészen autoriter rendszerek is a kapitalizmusban keresik boldogulásukat, sőt a globális értelmezési keretben ebből már ki sem léphet az ember, ha jót akar magának – mondja Zizek. Szerinte egyébként is épp a „liberális kapitalizmus” hívei a legkonzervatívabbak, hiszen végső soron nem mondanak mást, mint hogy a rendszert maximum reformálgatni lehet, de az alapokon nem szabad változtatni. Irán, Törökország, Görögország, Svédország, a kelet-európai államok, Brazília, az Egyesült Államok – valójában ugyanaz a korrupt kapitalizmus pepitában, mondja Zizek, vagyis a „maga totalitásában”. Ezért aki ma liberálisnak hiszi magát, az valójában reménytelenül konzervatív, hiszen ha egyáltalán el is ismeri, hogy „válságban a rendszer” – amit nehéz lenne tagadni –, nem képes kilépni keretei közül. Pedig éppen erre lenne szükség. Zizek ehhez még hozzáteszi: ma éppen az a konzervatív, aki a szexuális szabadosságot, a nyitott párkapcsolatot hirdeti, miközben evolúciós szempontból éppenséggel a házastársi hűség volt az előrelépés.

És hogy mi kellene végre egy jó kis világforradalomhoz? Zizek szerint nem más, mint „egy baloldali Thatcher”, aki kellő karizmával bír ahhoz, hogy „konzervatív forradalom” helyett végre „valódit” vezényeljen le.

(Slavoj Zizek: Zűr a paradicsomban – A történelem végétől a kapitalizmus végéig. Ford.: Reich Vilmos. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016. Ára: 3690 forint.)