A minap azzal jött haza a kisebbik lányom az iskolából, hogy amikor a fiúk fociznak, folyton azon veszekednek, melyikük a Ronaldo. Mindenki az akar lenni, Cristiano Ronaldóból viszont csak egy van, úgyhogy ott, az iskola lebetonozott udvarán sem lehet belőle természetszerűleg több. Így aztán játék helyett gyakran azon megy a perpatvar, hogy ki ordíthassa meccs közben azt, hogy neki passzolják a labdát, ő majd úgyis belövi, hiszen ő a Ronaldo. Szóval legyek szíves mondjam már meg – kérte a kisebbik lányom –, hogy ki az a Ronaldo, mert ő ezt az egészet nem érti.
Meg tudtam neki mondani. Örültem, hogy meg tudtam, hiszen kérdezhetett volna nehezebbet is. Olyat, ami nekem nehéz, mások viszont kapásból vágják a választ.
– És tényleg olyan jó focista Ronaldo? – faggatott a lányom.
– Igen – feleltem tettetett magabiztossággal, közben elhatároztam, hogy a következő kérdésekre fölkészülvén – elvégre másnap is lesz foci az iskola udvarán, és megint csak szép számban lesznek jelentkezők a szerepre – alaposan utánanézek Ronaldo pályafutásának.
Persze vannak kérdések, amelyeket kapásból meg tudnék válaszolni. Például hogy melyik évben, ki ellen lőtte Détári Döme azt az alapvonalról becsavart szabadrúgásgólt. Hogy kik tömték tele a mieink közül a brazilok kapuját három évtizeddel ezelőtt. Vagy hogy kinek a fejeseivel nyerte meg a bajnoki címet eldöntő meccset 1989-ben a Budapesti Honvéd.
Évtizedek óta járok mérkőzésekre, tapadok a lelátó kőkemény műanyag székéhez, szívom magamba a stadionok semmi máshoz nem hasonlítható levegőjét. Ezen évtizedek alatt több rossz élmény ért, mint jó. Több volt a csalódás, a keserűség, mint az öröm. Mégis kitartottam. Ott voltam hóban, esőben, kánikulában. Családos ember lévén időnként csupán arra volt módom, hogy az utolsó fél-negyed órát elkapjam. Biciklire ültem, és mentem. Az a nyúlfarknyi idő is tökéletes volt arra, hogy mártózzak, hemperegjek egyet a futball aurájában.
A tévés meccsnézés soha nem kötött le igazán. Nem tartozom azok közé, akik sörrel és csipsszel fölszerelkezve, kedvenc csapatuk sáljával nyakukon bevetik magukat a fotelbe, és tekintetük másfél órán át a falnyi méretű, lapos képernyőre tapad. Nekem hús-vér élmények kellenek. Ma már érteni vélem őket, és talán ők is értenek engem, de egy időben sokat veszekedtem ama ismerőseimmel, akik anélkül nevezték drukkernek magukat, hogy akár egyszer is megtapasztalták volna, milyen az, amikor a frissen nyírott gyep illata keveredik a testek kipárolgásának és a papírpohárban fölszolgált sörnek a szagával. Még ideológiát is költöttek hozzá, miszerint a tévében jobban lehet látni.
