Anyám kéri, hogy nézzem meg a rigófészket a babérbokorban, mert szerinte történt valami, napok óta csend van a fészek körül. Ahogy mászok föl a létrán, már tudom, hogy baj van. Megcsap a dögszag. A három fióka összebújva fekszik a fészek alján, csillogó, zöld döglegyek mászkálnak rajtuk. A hatalmas eső végezhetett velük. Azt írom, dögszag, noha három apró testről van szó, mégis elég erős a bűz, később a bokortól távolabb is érzem. Cserélni kell az ereszt egy szakaszon, tele van lyukakkal, a hatvanéves fenyők tűlevelei eltömítették, itt-ott még növények is nőnek benne. Sokáig vacakolok vele, kétszer elvágom az ujjam közben, végül aztán összerakom valahogy a csöveket. Jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, bár a munka eredményességét csak a következő eső mutatja meg.
Öregszik a ház, a szülői ház. A régebbi része legalább százhúsz éves, az úgynevezett új is a negyvenhez közelít. A tényleg hihetetlenül szívós Bergmann cserepek is kezdenek repedezni a tetőn, elcsúsznak, vékony rétegekben mállik az anyaguk. Ezek a legendás cserepek egy majdnem hatvan éve nem létező nagymarosi téglagyárban készültek. Néhány házon látni még ilyeneket, a mintázatukról messziről felismerhetők. Úgy látszik, mégsem tartanak a világ végéig, bár sokáig azt hittem, ezeken nem fog az idő. Mióta nekünk is van házunk, másként tekintek a falakra, a tetőre, egyáltalán mindenre, ami a házzal kapcsolatos. Addig nem merészkednék, hogy azt mondjam, ezermester lettem, de egyszerű javításokat el tudok végezni rajta. A ház már a megépülése pillanatában átadja magát az enyészetnek, s nem tehetünk mást, mint hogy próbáljuk lassítani azt, ami egyszer úgyis bekövetkezik. Minden a romlás jegyében áll, a testünk éppúgy, mint a házak. Megeszi a rozsda, lepattogzik, megreped, kiszárad, elkorhad, megsüllyed, kilyukad, elszakad. Ezek a szavak kapcsolódnak egy házhoz, de majdnem ugyanígy kapcsolódhatnak a testünkhöz is.
A létra tetején állva rálátok a Dunára. Lassan apad, már visszahúzódott a bicikliútról. Lenézek a kertre. Mint már oly sokszor, most is a gyerekkori nyári délutánok jutnak eszembe a látványról. Bár akkor még egészen máshogy nézett ki a kert. A fenyők akkor is majdnem ilyen nagyok voltak már, a kerti tavacska is megvolt, a páfrányok is az árnyékos sarokban, de állt még a szénapadlás méteres vastagságú vályogfalaival, a szederfa a tyúkudvar közepén, a rejtekhelynek berendezett régi disznóól. Egy pillanatra úgy tűnik, látom is innen a létra tetejéről a régi kertet, mintha belelátnék egy harminc évvel ezelőtti júliusi délutánba. Hallom a közelből a barátok hangját, ahogy lábteniszeznek az utcán, hallom Géza bácsit, ahogy mesél valamit Zsuzsi néninek a szőlőlugas mögötti gangon, frissen sütött lángos illatát hozza a szél Nusi néni bódéja felől, és mindjárt lemegyek az utca végi újságárushoz, hogy megnézzem, megjött-e az új Rahan-képregény. Egészen belemerülök ebbe a látomásba, majdnem leszédülök a létráról. Talán a padlás szaga kavarta fel bennem ezeket a régi képeket, az a gyerekkorból ismerős szag, ami a félrecsúszott cserepek résein áramlik ki a sötétből. A padlásszag olyan nekem, mint Proustnak a madeleine sütemény, íze előhívta belőle a rég elfeledettnek hitt emlékeket. Egész nap nem tudtam elhessegetni magamtól az elmúlás gondolatát. S ezen az sem segít, hogy benyitva a régi szobámba, az első könyv, amit megláttam, az a Harmonia Caelestis volt Esterházy Pétertől.
