Más világba érkezett

Nemes Nagy Ágnes vívódásai és eddig feldolgozatlan öröksége.

Nekem származni nem öröm, / se jól, se rosszul. Köszönöm – fogalmazta meg sommásan családjához való viszonyát az 1922-ben született Ne­­mes Nagy Ágnes Szár­ma­zás című versében. Pedig felmenőire, az Er­délyből, Ugocsából szár­mazó bírókra, ügyvédekre, református lelkészekre akár büszke is lehetett volna. Ám a már gyerekként a Benedek Elek szerkesztette Cimborában publikáló Nemes Nagy Ágnes úgy érezte, hiába kapta meg családjától a szellemi útravalót, a „szemellenzős pro­tes­tan­tizmus” akadályozza, hogy saját útját járja.

„Fajtámat nem csodálom, / sejtjeimen nem csörgedez családom” – fogalmaz Tavasz felé című versében. De bármennyire is igyekezett szembefordulni a családtól kapott értékrenddel, teljesen elszakadni tőle sosem tudott. Szigorúság, puritánság, hajlíthatatlanság, önfegyelem – életvitelének és költészetének is meghatározó tulajdonságai lettek.

Olyannyira, hogy nemegyszer a szemére is vetették: versei túlzottan távolságtartók, hidegek, érzelemmentesek. Pedig – bár igyekezett titkolni – a fegyelmezett külső gyötrő félelmeket takart. Arra, hogy mi volt félelmeinek legfőbb forrása, megint csak az életrajz szolgál magyarázatul. Anyjával való ellentmondásos kapcsolatát így jellemezte: „Sze­gény, idegbeteg anyám, aki tönkretette a gyerekeit. [ ] Szörnyű volt az igazságtalansága, méltánytalansága. Ahogy büntetett, főleg ok nélkül, az ütésig (kö­­pé­sig) alacsonyodva olykor-olykor.”

A költőnő családjában sok volt a rokonházasság, szülei is unokatestvérek voltak, anyja élete utolsó időszakát elmegyógyintézetben töltötte. Nemes Nagy Ágnest egész életében kísértette a genetikai terheltség réme, rettegett attól, hogy örökli anyja betegségét. „Légy jó hozzám, állatom, / benti szörnyeteg, / ne mutatkozz oly nagyon, / nyújtsd ki körmödet” – írta Költő mondókája című versében. A költőnő férje, Lengyel Balázs Két Róma című írásában idézte fel, hogy Nemes Nagy Ágnes még játékosan is kemény, olykor sértő tudott lenni, észre sem véve, kit mivel bánt meg. Rómában Pilinszkyt és Toldalagi Pált Pi­pinek és Totónak becézte, Pilinszkyre – igaz, tréfálkozva – többször rákiáltott, Jancsi, maga önző ösztönállat! Hogy ki mit szólt a „ragadványnévhez”, az már nem különösebben foglalkoztatta.

Ugyanebben az írásban említi meg Lengyel, hogy Nemes Nagy Ágnes nagy intellektuális fegyelemmel leplezett lelki sérülésének következménye volt a megbántottság, a túlérzékenység, másfelől a „rándulásszerű keménység, indulat”. A belső bizonytalanság, a kínzó félelmek elől verseiben a láthatóhoz, a tapinthatóhoz, az öt érzékszervvel felfoghatóhoz menekült, vagy ahogy ő fogalmazott: a „konkrétumhoz tapadt”.

A költőnő első mestere Áprily Lajos volt. Nemes Nagy a Baár–Madas Református Gimnáziumba járt, amelynek élén akkor éppen Áprily állt. „Elsöprő hatást gyakorolt rám, kamaszkorom során mérhetetlen tömegű Áprily-verset írtam” – vallotta egy Kabdebó Lórántnak adott interjúban. Azonban az Áprily-korszaknak vége lett, az érettségi idején Nemes Nagy már Babits-láz­ban égett. Az egyetemen, ahol magyart, latint és művészettörténetet tanult, reszketeg hangon kérte tanárát, Horváth Jánost – akinek a modern költészet nem volt a kenyere –, hadd írja a szakdolgozatát Ba­­bits­ból. Ám élő művészből nem lehetett dolgozatot írni; a kérdést végül az döntötte el, hogy Babits 1941-ben meghalt. Disszertációját is Babitsból írta, de a szóbeli vizsgára már nem került sor, kitört a háború.

A németek bejövetele Nemes Nagy Ágnes életében az „iratmosás korának” kezdetét jelentette. „Egyre több embert kellett elbújtatni, egyre több embernek kellett hamis papírokat szerezni, hogy élni tudjanak.” Az egyetemen megismert szerelmével, későbbi férjével, Lengyel Balázs író, kritikussal és Lengyel vegyészmérnök testvérével szorgalmasan gyártották a hamis papírokat, és részt vettek az iratoknak a címzettekhez való eljuttatásában is. Barátaiknak, a munkaszolgálatra behívott Szerb Antalnak, Halász Gábornak és Sár­kö­zi Györgynek többször előkészítették a szökését. „Borzasztó, hogy egyik se járt sikerrel.” (A költőnő halála után, 1997-ben Lengyel Balázzsal együtt megkapta Izrael Jad Vasem-kitüntetését.)

Az életveszély, az eszmények megtipratása a fiatal költőgeneráció meghatározó élménye lett. Ez kötötte össze az egyetemen formálódó későbbi Újhold-as nemzedéket is. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs 1946-ban alapította meg az Újhold folyóiratot, követendő mintának a babitsi hagyományt tekintették. A szerzők között volt Pilinszky János, Rába György, Ma­­jor Ottó, Jánosy István, Somlyó György, Örkény István, Szabó Magda, Mándy Iván, Csorba Győző, Hu­­bay Miklós. Minden szerzőnek megtiszteltetést jelentett, ha írása megjelent a folyóiratban. Amíg be nem tiltották.

Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs 1947 őszétől nyolc hónapot töltött ösztöndíjjal Olaszországban és Franciaországban, és mire hazaértek, bezárultak a kapuk. „Tökéletesen más világba érkeztünk, mint amit valamikor elhagytunk.” A hatalom túl polgárinak tartotta a folyóiratot, és hét szám után visszavonta engedélyét. És bár Nemes Nagy Kettős világban című, 1946-ban megjelent kötetét Baumgarten-díjjal jutalmazták, a betiltás után az Újhold-as szerzők nemkívánatossá váltak az irodalomban.

„’48 után vagy két évig egyáltalán semmit se tudtam írni. Nem jött ki hang a torkomon” – vallotta a költőnő a már idézett, Kabdebó Lórántnak adott interjúban. Lengyel Balázs tizennégy évig nem kapott állást, Nemes Nagy Ágnes a Köznevelés című lap munkatársa lett, aztán a Petőfi Sándor Gimnáziumban tanított, közben gyerekverseket, meséket írt. A hatalom persze igyekezett minél több neves költőt, írót „becserkészni”. Nem is akárhogyan. „ éjszaka fél 2-kor szól a csengő. Rémülten megyünk az ajtóhoz, ki az, mi az?” A postás táviratot hozott. A szövege: „Rákosi-ódádat három nap múlva várjuk. Írószövetség.”

Ám az Újhold-asok nem kívántak megfelelni az adott kor kulturális és irodalmi elvárásainak, annak ellenére, hogy karriert csinálni könnyebb volt, mint „nem csinálni karriert, lefogni természetes ambíciónkat, odadobni alig megkezdett írói pályánkat”. Az „alag­útkorszaknak” azonban haszna is volt, ugyanis fordítani lehetett. Csodálatos Corneille-, Racine-, Brecht-, Moliere-, Victor Hugo-, Saint-John Perse- és Ril­ke-művek kerültek ki a költőnő tolla alól. A fordulat éve Nemes Nagy Ágnes költészetében is cezúrát jelentett. Néhány év hallgatás után „megkezdődött egy [ ] új korszakom”. Személyes avantgárd, összetört versek, szétfeszített mondatok, a lírai én helyét tárgyak, helyszínek vették át. A később megtalált szakkifejezéssel „objektív líra” költeményei az 1957-ben megjelent Szárazvillám című kötetben kaptak helyet. „ ezen a változáson nem csak én mentem át [ ], majdnem az egész irodalom, amelyik az ötvenes években nem jelenhetett meg. [ ] Amelyik megjelenhetett, az természetesen szocreált csinált.” Nemes Nagy árulásnak érezte, hogy a népies irodalom bizonyos képviselői társutas írói lettek az önkényuralomnak. Úgy vélte, a népiek meghamisították a nép szót.

„Valamit mégis kéne tennem, / valamit a gyötrelem ellen / Egy istent kellene csinálnom, / ki üljön fent és látva lásson” – írja a költőnő az Ekhnáton jegyzetei című versében. A kádárizmusban eleinte a tűrt irodalom kategóriájába sorolták az Újhold-as alkotókat, később egyre több lehetőségük nyílt publikálni. Nemes Nagy 1967-es, Napforduló című kötetében láttak napvilágot a saját maga által legfontosabb ciklusának tartott Ekhnáton-versek. Ekhnáton hatalmas műveltségű újító, társadalmi reformer, aki önmaga hiányából teremt istent. Az ekhnátoni figura egyebek mellett a huszadik századi ember problematikáját, a metafizika hiányát jeleníti meg. Ugyanebben a kötetben jelent meg ars poeticával felérő verse, a Között. Két világ között lenni, egyszerre ég és föld fia lenni, ide sem, oda sem tartozni – Nemes Nagy Ágnes számára a „között-lét” életérzés, élethelyzet-metafora.

A költőnő a hetvenes-nyolc­va­nas években meghatározó alakjává vált a magyar irodalomnak, külföldi felolvasóesteken, nemzetközi írótalálkozókon vett részt. Munkásságát díjakkal ismerték el. 1986-ban Lengyel Balázzsal, akivel időközben elváltak, évkönyv formájában újraindították az Újholdat. Tizenkét kötet jelent meg, a versek, a széppróza mellett esszék, tanulmányok is bőven kerültek a kötetekbe. A költőnő a hetvenes években maga is elkezdett esszéket írni, a műfajban mesterének Mikszáthot és Kosztolányit tartotta. Nemes Nagy Ágnes még megélte a rendszerváltást, 1990-ben, nem sokkal a halála előtt, már betegen Kelevéz Ágnesnek adott interjúban elpanaszolta, hogy úgy látja, az irodalom helyzete megváltozott, a szellemi életben felütötte fejét az üzleti mentalitás, az Újholdat – pénz hiányában – a megszűnés veszélye fenyegeti. Rá­­adá­sul az írók ahelyett, hogy írnának, politizálnak. Az embereket pedig csak a megélhetésük érdekli.

Nemes Nagy Ágnes 1991-ben halt meg. Életében gyakran vádolták keménységgel, verseit személytelennek, olykor érthetetlennek bélyegezték. Halála után aztán több kézirata is előkerült, és kiderült, ki­­adatlan verseiben olyan, a közönség számára addig ismeretlen, személyes hangot használt, amely tökéletes ellentétben áll tárgyias lírájával. Hagyatékban maradt versei Lengyel Balázs szerkesztésében több kötetben is napvilágot láttak. Lengyel Balázs halála óta Ferencz Győző irodalomtörténész Nemes Nagy Ágnes hagyatékának a gondozója, ő a Jelenkor Ki­­adó­nál ősztől megjelenő életműsorozat szerkesztője is. Nemes Nagy az életművét szenvedélyes tudatossággal formálta, a köteteit folyamatosan újrarendezte. 1986-ban megjelent, A Föld emlékei című gyűjteményes verseskötete tekinthető költői végrendeletének. A Je­­len­kor életműsorozatának első kötete A Föld emlékeit közli változatlan formában, illetve a költőnő életében megjelent, de ebbe a kötetbe fel nem vett verseket. Közreadják továbbá az ismert kéziratos vers­hagyaték teljes anyagát, valamint Nemes Nagy Ágnes gyerekverseit. Az Összegyűjtött versek megjelenését a közeljövőben az Esszék, tanulmányok című, majd a Be­­szél­ge­tések, interjúk munkacímű kötet követi.