Zsarnoklista, félidőben

Magyarország és a török hódítók küzdelme egy csehországi latin költeményben.

Gyermekkorom egyik kedves játékboltját – amely ott volt, ahol a Kálvin tér lassan a IV. Mehmed, akarom mondani Tolbuhin, vagyis tulajdonképpen a Vámház körút irányába fordul – már régen átalakították szagos szappant és egyebeket árusító parfümériává. Vérszag kizárva; bezzeg régen, amikor közeledett egy-egy újabb évfordulója a kis októberi „ellenforradalomnak”, mindig kiraktak egy szovjet tankmodellt a kirakat közepére, az ára forintban és fillérben mindig tartalmazta vagy az 56-ot, vagy a 23-at (végül természetesen le is bukott a boltvezető). Ma már nem kell ilyen rejtett üzeneteket küldözgetni a népnek. Egy angol cég, amely modelleket gyárt, és jó pénzért harminc részletben adja el őket, hogy otthon kisvasút vagy más egyéb kütyü legyen belőlük, most dobta piacra éppen a szovjet klasszikus tankmodellt, a T–34-est vörös csillaggal, minden újságárusnál kapható, a bevezető ár csak 499 forint, a hülyének is megéri.

Nagyjából ezzel az emlékévvel egy időben zajlanak a Zrínyi-év eseményei is (természetesen a szigetvári hősről van szó ezúttal, nem a költőről). Több tanulmányból is kiderül, hogy „Sziget Hektora” nemcsak a magyar, hanem szinte az összes közép-európai nemzet történelmi és irodalmi emlékezetében él. Ezért elő is szedtem egy Magyarországon nemigen ismert csehországi latin költeményt, amely ráadásul nem csupán Miklósról, a szigeti hősről szól magasztalóan, hanem már fiáról, Györgyről is, a költő nagyapjáról. A latin könyvecske címe magyar fordításban: „Azon török zsarnokok leírása, akik kezdve Oszmántól egészen mostanáig a török állam élén álltak; ebben röviden elmagyaráztatnak cselekedeteik, mégpedig történeti rendben, dátum szerint”. A könyv Prágában jelent meg 1597-ben. Szerzője a kor leghíresebb csehországi latin költője, Iohannes Campanus, a Károly Egyetem professzora (1572–1622). Eredeti cseh családi neve Kumpán volt, ezt latinosította azután Campanusra. Két évvel az után, hogy ezt a török tárgyú költeményét írta, vagyis 1599-ben a prágai királyi egyetemen megszerezte a doktori címet is. Főleg latinul írt, de emellett görögül, csehül és németül. Nemcsak költő, hanem zeneszerző is; mivel huszita volt, a vesztes fehérhegyi csata után a jezsuiták hajszát indítottak ellene, és ezért kényszerűségből katolizált, majd nemsokára meghalt. Költészete, benne ez a törökcsászáréletrajz-gyűjtemény egész Európában kedvező fogadtatásra talált, különösen a mű második része, amelyben nem egyszerű eseménytörténetet olvashatunk, hanem a hajdani szultánok, kezdve az elsőtől egészen az éppen akkor uralkodó III. Mohamedig, maguk szólalnak meg, mintegy sírfeliratszerű önjellemzésben foglalják össze cselekedeteiket. (Ez utóbbi igen szórakoztató is lehet: például akad olyan szultán is, II. Szelim, aki azzal dicsekszik, hogy soha életében sem a háború, sem az államügyek nem érdekelték, és kizárólag Venus gyönyöreinek hódolt.) 

Lássunk akkor néhányat a mű ugyancsak bőséges magyar vonatkozású részleteiből! Az 1438-as évnél hosszan olvashatunk Nándorfehérvár akkori ostromáról és Hunyadi vitézségéről. Utána következik a végzetes várnai ütközet és első Ulászló királyunk halála, amit a költő – az általános felfogásnak megfelelően – az esküszegésért kijáró isteni büntetésnek tekint. Majd újabb, Hunyadit és szövetségesét, Szkander béget magasztaló részletek következnek, utána természetesen Nándorfehérvár 1456-os védelme és a szultán csúfos futása. Ezután persze olvashatunk Jaj­cáról vagy Mátyás más győzelmeiről is. Mátyást egyébként külön, sírfeliratnak is beillő sorokban búcsúztatja, ahol nemcsak saját diadalait sorakoztatja föl, hanem összekapcsolja őt atyjának győzelmeivel, és leszögezi, hogy ha nem halt volna meg, a török későbbi győzelmei sem jöhettek volna létre. Ezután következik a magyarok vereségsorozata, Nándorfehérvár bevétele, a mohácsi csata, II. Lajos halála, végül Buda elfoglalása. Magyarország méltán vívja ki a cseh költő figyelmének legnagyobb részét, hiszen még Hunyadi előtt már beszőtte mint döntő csatát Zsigmond császár és király szégyenletes vereségét Nikápolynál, amit a franciáknak tulajdonít, majd Galambócot. A hódoltság kiterjesztésétől fogva pedig beszámol Egerről, Fülekről, Győrről, Sziszekről, Hatvan­ról és más ostromokról vagy csatákról. Főbb hősei közé nemcsak a két Zrínyit emeli be, hanem még Gyula kapitányát, Kerecsényi Lászlót is! (Neki éppen legújabban szolgáltatott költői igazságot Zalán Tibor drámája.) Az egyes szultánok szájába adott önjellemzések igen izgalmasak. I. Bajazid például világosan és cinikusan kifejti, hogy a muzulmánoknak, illetve a törököknek a legnagyobb szívességet akkor teszik a keresztények, amikor egymás között veszekednek, így lesz lassan az egész világ török hódoltság. Ez már Magyarországon bebizonyosodott, és igaz ez Boszniára is. Nagy Szulejmán viszont kifejti, hogy legfőbb vágya akkor teljesült, amikor bosszút állt elődje, Mohamed csúfos futásáért Nándorfehérvár elfoglalásakor; II. Lajost éretlen kölyöknek tartja, aki jobb lett volna, ha nőkkel sem foglalkozik, nemhogy csatába merészeljen ereszkedni, a csecsemő János Zsigmondot és mamáját pedig atyai szigorral kergeti Erdélybe. Az alvilágból beszél a költemény fikciója szerint, mint valamennyi szultán, ám legalább neki az a vigasztalása lehet, hogy meghalt ugyan Sziget alatt, de magával rántotta a pusztulásba a várat, sok törököt és Zrínyit is.

Emleget természetesen a költő horvát, szlovén, lengyel kozák és cseh hősöket is e törökellenes áttekintésben, de ezek is teljességgel azonosulnak a magyar királyok és kapitányok által kitűzött és megvalósított célokkal, és osztoznak kudarcaikban. Ez utóbbit példázza a moldvai lengyel kozák hetman, a török követelésére a lengyelek által 1578-ban kivégzett Jan Podkowa (ma emlékműve áll Lembergben), győztes katonaként pedig az a cseh Trczka gróf, aki a kassai főkapitány alatt részt vett 1594-ben Hatvan török helyőrségének elűzésében és a város lerombolásában.

Milyen remény élhetett akkor, 1597-ben, a 15 éves háború kellős közepén?! A dolgok végkimenetele teljességgel bizonytalannak látszott. A háborút kezdő III. Murád már halott, és csak a pokolban tud dicsekedni azzal, hogy nevetségesnek tartja, ha őt ellenfelei, mint például Rudolf császár, zsarnoknak nevezik, mivelhogy nagyon jól tudja, hogy az volt, de erre büszke. Az élő szultán, III. Mohamed pedig boldogan tapasztalja, hogy a keresztény nemzetek viszálykodnak egymással, úgyhogy övé lesz a teljes Duna-völgy!

III. Mohamed reálpolitikus volt. Akárcsak II. Mohamed, aki a költeményben azzal dicsekszik, hogy szerencsére ő nem hisz semmilyen istenben, viszont a velenceiektől szép pénzen bérbe vette Gentile Bel­li­nit, hogy fessen róla méltó arcképet.

(Annak idején már II. Piusz pápa is panaszkodott a bíborosok előtt, hogy a törökellenes hadjáratra összegyűjtött pénzének egy részét a francia király ellopta, és hadat indított a keresztény szicíliaiak ellen.)

Bellini képét érdemes tanulmányozni, Londonban van, az interneten bárki megkeresheti, akárcsak a T–34-est.