A zokogó Dumbledore-t mi tényleg kihagytuk volna

Harry Potter apa lesz, de kit érdekel mindez, ha Hermione fekete? A színdarab egyelőre Angliában marad.

Valahol végtelenül szomorú, hogy a legújabb Harry Potter-színdarabról szóló viták főként egy dolog körül összpontosultak. Jelesül: hogyan is játszhatja a londoni Palace Theatre-ben bemutatott történetben egy fekete színésznő (Noma Dumezweni) Hermionét? Hiszen Emma Watson fehér, és nem is úgy néz ki! De miért ne játszhatná, a regénysorozatban nem tértek ki a bőrszínére! Hermione nem Emma Watson, hanem J. K. Rowling könyvbéli karaktere!

Ezen a színvonalon zajlott a diskurzus a 8. történetről, a Harry Potter és az elátkozott gyermekről, ami a hetedik rész és a roxforti csata után 19 évvel játszódik. A szövegkönyvet, ami most ősszel magyarul is megjelent (szerencsére ezúttal is Tóth Tamás Boldizsár fordításában), J. K. Rowling közösen jegyzi Jack Thorne-nal és John Tiffany-val. Az ősbemutató idén július 30-án volt: a művet a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre. Később nyilván másutt is bemutathatják, így bőven lehet majd vitázni a kínai Draco Malfoyon és az orosz Ron Weasley-n is. (Mert hát ugye szerezzenek be Ázsiában is fehér színészeket, másként nem hiteles!) A magyar teátrumokban egyelőre ne keressük a darabot: mint a Madách Színháztól megtudtuk, a színreviteli jogokat még nem kívánja értékesíteni a jogtulajdonos külföldre.

Talán mégis érdemes Potterrel együtt nekünk is felnőnünk kissé, és tovább látnunk az abból táplálkozó rajongói sértettségen, hogy hisz mi is vártuk 11 évesen a baglyot a Roxfortba hívó levéllel. Már csak azért is lenne ez jó, mert akkor észrevehetjük: mégiscsak kissé disztópikus, hogy egy beszélő kalap homályos szempontok alapján előre szegregál 11 éveseket: ki bátor lesz, ki stréber, ki pedig, hát, rút cselszövő.

Harry megnyugtatja fiát, hogy semmi gond, ha a „rosszak” házába, a Mardekárba kerül: hisz az Albus Perselus név egyszerre jött a bölcs igazgatótól és az egykor gyűlölt professzortól, akiről csak a legvégén derült ki, hogy érző szívű, hősies ember. Miként Dracóról is, akinek fia az egyik legnagyobb csalódás: Scorpiusnál nyálasabb Rowling-karaktert talán még nem hordott hátán a Föld. De Draco is hirtelenjében Harry kvázi-puszipajtása lesz, aki talárja alatt pszichológiai szakkönyveket rejtegethet, időnként szofisztikált beszédet tartva gyerekkori frusztrációiról.

Az időutazós-múltátírós történet aztán megmutatja, hogy gyakorlatilag bárkiből lehet bárki Harryéken kívül: ha a körülmények úgy hozzák, a Malfoyok veszedelmes gonosztevők maradnak, de azzá válhat az ismét előkerülő Cedric Diggory is, ha kellőképp megalázzák egy adott ponton. Persze, Harryt hiába kínozták kamaszkoráig, a jók árulója így sem lesz, maximum halott.

A történet egyik fontos konfliktusa, hogy Harry fiát tényleg a Mardekárba osztják be a varázslóiskolában, így pedig elszigetelődik, egy barátja lesz csak, a nyámnyila Scorpius Malfoy. Közben apjával is konfliktusos a viszonya, akárcsak Scorpiusnak a megszelídülő Dracóval. A gyerekek végül elcsennek egy időnyerőt, és átírják teljesen a múltat, hogy természetesen a végére ismét megmeneküljön a varázsvilág.

A fordulatos könyvet ezúttal is lehetetlen letenni: kétségtelen, Rowling az izgalmak fokozásához mindig is értett. Csakhogy a történetet mintha elalibiznék: visszatérünk a 4. rész Trimágus Tusájához és Harry szüleinek sorozatindító meggyilkolásához, hogy a nosztalgia aztán vigyen is magával. Ebből a szempontból a Legendás állatok és megfigyelésük filmváltozata azért jobban teljesít: ott tényleg sikerült valami újat, szokatlant létrehozni. Itt is kicsit azt érezzük, hogy négy új részre lenne szükség, hogy a főgonosz karaktere kibontakozhasson valamennyire, és Albus alakja se maradjon túlzottan papírízű.

Meglepő az is, hogy bár Rowling szívén viseli karakterei sorsát, Dumbledore-t mégis képes egyetlen jelenettel bölcs öregemberből síró, semmit sem értő szerencsétlenné változtatni. (Persze, a netes trollokat úgyis maximum az fogja zavarni, ha végül tényleg meleg lesz.) Látható, hogy a regénysorozat végére teljesen beleszeretett abba az ötletébe, hogy Malfoy és Piton a valódi, érzékeny hősök, és igazából minden megátalkodott alaknak csak annyi a baja, hogy nem szerették eléggé. Tanmesének persze mindez szép, és hátha a gyerekek is fejlődnek kicsit tőle, akkor pedig olyan nagy baj nem is lehet.

Kivéve, ha visszatérnek a valóságba, és elkezdik piszkálni saját „sárvérű” társaikat, hogy szerintük hogyan is lehetne Hermione fekete, vagy „halálfaló” haragosaikat, hogy miért is saját rasszizmusukhoz igazíttatnák Harry Potter világát.

(J. K. Rowling, John Tiffany, Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek, Animus, Budapest, 2016)