Ilyen, amikor a politika rátenyerel a sajtóra

Hogy lehetett kibújni egy sztálinvárosi riport alól? Simándi Irén könyve az ötvenes évek Magyar Rádiójáról.

A Rákosi-korszakban volt olyan riportere a Magyar Rádiónak, aki külön kérte, ne küldjék őt többet Sztálinvárosba a bukott ötéves tervet éltető riportokat készíteni. Küldjék inkább pártiskolára, mert úgy érzi, nem tud még annyit, hogy a dolgozó népnek el tudná magyarázni ezeket a nagyszerű dolgokat. Nem engedték, azt mondták, arra nagyon is alkalmas, hogy sztálinvárosi riportokat készítsen. – Simándi Irén számtalan ilyen esetet tudna mesélni arról, miként próbáltak szabadulni a rádió munkatársai a pártpropaganda-munka alól. Többnyire eredménytelenül.

A történésznek most jelent meg könyve Politika, társadalom, gazdaság a Magyar Rádióban 1953–1956 címmel a Gondolat Kiadónál; a munka folytatása az előző korszakokat tárgyaló két kötetének. Feldolgozta a rádió archív iratanyagát, amit azóta átadtak a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának, s hamarosan kutatható is lesz az anyag.

Nyilvánvalóan a durva propaganda évei voltak az ötvenes évek a rádióban. Szó sem volt semmiféle szerkesztői szabadságról, emiatt sokan mentek el innen. 1949 után önként vagy utasításra távozott például Kolozsvári Grandpierre Emil, Szobotka Tibor (Szabó Magda férje) és Schöpflin Gyula is.

A rádiót az utolsó vállalatként államosították 1949-ben – a propaganda kiépítése csak a bankok, a termelőüzemek, a bányák és az oktatás államosítása után következett. 

Meg kellett várni, hogy az egypártrendszer abba a fázisba kerüljön, hogy hozzá lehessen nyúlni a propaganda központját jelentő rádióhoz.

1948-ban, a szociáldemokrata párt bedarálása után kiszorultak a rádió vezető testületeiből a többi politikai tömörülés delegáltjai is, és a Magyar Dolgozók Pártja teljes mértékben átvehette a rádió irányítását. Megalakult a párt agitációs és propagandaosztálya, amely a rendszerváltásig irányította a rádiót, de általában a médiát, így a sajtót is. Ettől kezdve a munkatársaknak a pártcélok érdekében kellett dolgozniuk – foglalja össze az előzményeket Simándi Irén.

Több rádiós legfeljebb óvatosan próbált kibújni a kínos feladatok alól; nyílt kritikára nem volt lehetőség, a riportalanyok s az újságírók is az előre megírt szövegeket olvasták fel a műsorokban.

Néhány renitens rádiós azért az ötvenes évek elején is felemelte szavát egy-egy keményebb pártutasítás ellen, amikor a hatalmas eredményekről vagy a sztahanovistákról kellett volna beszélniük, miközben nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy nincs élelmiszer.

El kellett mondaniuk, hogy Sztálinvárosban a nagy kohó építésénél X. Y. brigád 400 százalékkal túlteljesítette a normát, miközben tudták, ez nem igaz. Volt egy-egy ember, aki erre nemet mondott, mégsem tudtak megválni tőlük, mert kevesen ismerték a rádiózást.

Szirmai István vezérigazgató büntetésből általában az ifjúsági osztályra tette át őket egy-két hónapra, hogy olvassanak be meséket: „Jó reggelt, gyerekek!” S miután lecsillapodtak, visszavette őket az eredeti helyükre. Szirmai 1953-ban távozott, letartóztatták, és majdnem maga is kirakatperek áldozata lett, a Sztálin halála utáni enyhülés mentette meg.

A kritika és a viták a szerkesztőség falai között maradtak. Sok mindenről tudott a rádió vezetősége és szerkesztőségei, amit sosem hoztak nyilvánosságra. Értesültek például arról, hogy Rákosit Moszkvába rendelték, ám az országnak fogalma sem volt erről.

A tájékoztatás és a valódi történések elképesztő távolságát érzékelteti: a rádió még arról sem tudósított, hogy saját épületét ostromolja a forradalmi tömeg.

Nagy Imre kormányprogramját viszont támogatták. Furcsa módon – Simándi Irén szerint – ez a vezetésnek és a munkatársaknak a döntése volt, nem pedig felső utasítás. Nagy Imre nem nagyon használta ki a rádió adta lehetőségeket saját politikai kurzusa számára.

A korszakban az egyik jellemző tanulság Simándi Irén szerint az, hogy miként torzította el a sajtószabadság hiánya a társadalom teljességét.

Mint a történész mondja, úgy tűnik, a politika és a média viszonyában manapság mintha visszatérnének bizonyos ötvenes évekbeli minták. Érdekes tapasztalni, hogy az egyetemi hallgatói maguktól is ráismernek e párhuzamokra, amikor arról az időszakról beszél nekik.

Szerinte a közmédia átszervezésében, a médiapiac átrendezésében, a média kontrolljára való törekvésben akkor is felfedezhető az ötvenes évek emléke, ha a módszerek és a határok ma mások.

1956, a rádió ostroma

Simándi Irén elmondása szerint fel sem merült 1956-ban, hogy a rádiót átadják a forradalmároknak. Amikor megjelent a tüntető tömeg az épület előtt, a rádió szerkesztőségében támogatták a délutánra meghirdetett tüntetést. Később változott a helyzet: miközben a rádió előtt összegyűlt tömeg a diákság pontjainak beolvasását követelte, a rádióban zenét sugároztak, és bár tárgyaltak a tüntetők küldötteivel, utána is csak a kormány közleményeit olvasták be. Este pedig közvetítették – már a pártközpontból – Gerő Ernő beszédét, amely tovább szította az indulatokat. Arról, hogy ki adta le az első lövést, pontos információnk máig sincs, de biztosan egy ÁVH-s szolgálati fegyveréből adták le, pedig tűzparancsuk akkor még nem volt. Hozzátartozik a történethez, hogy Benke Valéria, a rádió akkori elnöke Nagy Imre támogatója volt, de később is élvezte a politikai vezetés bizalmát.