Néhány renitens rádiós azért az ötvenes évek elején is felemelte szavát egy-egy keményebb pártutasítás ellen, amikor a hatalmas eredményekről vagy a sztahanovistákról kellett volna beszélniük, miközben nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy nincs élelmiszer.
El kellett mondaniuk, hogy Sztálinvárosban a nagy kohó építésénél X. Y. brigád 400 százalékkal túlteljesítette a normát, miközben tudták, ez nem igaz. Volt egy-egy ember, aki erre nemet mondott, mégsem tudtak megválni tőlük, mert kevesen ismerték a rádiózást.
Szirmai István vezérigazgató büntetésből általában az ifjúsági osztályra tette át őket egy-két hónapra, hogy olvassanak be meséket: „Jó reggelt, gyerekek!” S miután lecsillapodtak, visszavette őket az eredeti helyükre. Szirmai 1953-ban távozott, letartóztatták, és majdnem maga is kirakatperek áldozata lett, a Sztálin halála utáni enyhülés mentette meg.
A kritika és a viták a szerkesztőség falai között maradtak. Sok mindenről tudott a rádió vezetősége és szerkesztőségei, amit sosem hoztak nyilvánosságra. Értesültek például arról, hogy Rákosit Moszkvába rendelték, ám az országnak fogalma sem volt erről.
A tájékoztatás és a valódi történések elképesztő távolságát érzékelteti: a rádió még arról sem tudósított, hogy saját épületét ostromolja a forradalmi tömeg.
Nagy Imre kormányprogramját viszont támogatták. Furcsa módon – Simándi Irén szerint – ez a vezetésnek és a munkatársaknak a döntése volt, nem pedig felső utasítás. Nagy Imre nem nagyon használta ki a rádió adta lehetőségeket saját politikai kurzusa számára.
A korszakban az egyik jellemző tanulság Simándi Irén szerint az, hogy miként torzította el a sajtószabadság hiánya a társadalom teljességét.
Mint a történész mondja, úgy tűnik, a politika és a média viszonyában manapság mintha visszatérnének bizonyos ötvenes évekbeli minták. Érdekes tapasztalni, hogy az egyetemi hallgatói maguktól is ráismernek e párhuzamokra, amikor arról az időszakról beszél nekik.
