Ilyen kérdésekkel bombázni felér egy zaklatással

Mágikus realizmusról, családtörténetiségről, kortárs szerb írókról beszélgettünk Bencsik Orsolyával.

– A kritika mágikus realizmust emlegetett tavalyi, Több élet című regénye kapcsán, és valóban felmerülhet bennünk például Márquez Száz év magánya is. Gondolok itt az állat- s emberlét egymásra játszására, disznótenyésztésre, bestialitásra: csak ott épp a malacfarkú gyereket falják fel a hangyák. Tényleg ez volt hatással a műre?
– A Több élet elég sok kulturális (irodalmi, képzőművészeti, filmes) allúziót épít be a szövegvilágába, így például a Száz év magányt is megidézi, és nemcsak a regényem egyik központi metaforáján, a disznó motívumán, hanem a családi narratíván, és a különböző szerepek, örökségek áthagyományozódásán keresztül is. Illetve akár a földevésen mint rituális, mitikus aktuson keresztül. És igen, a termeszek vagy a hangyák is ellepik a regény utolsó oldalait, egyszerre hozva az elbeszélő halálát, de tulajdonképpen a boldog családi élet, a vágyott idill pusztulását is. És, bár ez már lehet, jócskán belemagyarázás, magát a szöveget is betemetik.

A mágikus realizmus mint poétika persze tudatos, eleve nagyon tudatosan írok, azonban nem elsődlegesen Márquezen keresztül szivárgott be az én világomba, hanem a szenttamási Gion Nándor regényein keresztül – Gion az ő poétikáját dúsított realizmusnak nevezi. De csak azért, mert őt olvastam korábban, gyerekként, Márquezt meg később. Gion félkegyelmű Gilikéje (Tolnai Ottó Wilhelmjének irodalmi testvére) maga a tragikus író vagy művész, aki, amíg az ujjainak mesél, boldog, de amint kilép a valóságba, belehal – csak hogy tovább gazdagítsuk a disznószálat: egy hatalmas kandisznó hátán lovagolva belerohan a tóba, és belefullad. Ha már a realizmusoknál tartunk, akkor még megemlíteném a zsigerrealizmust vagy bélrealizmust, ami megidéződik a regényemben, ez viszont Bolaňo, nyilván a disznómotívum miatt, de a különböző társas kapcsolatokban való vájkálás, az alapvető létmegélésünk miatt is adta magát. Amit viszont a mágikusság ellensúlyoz, kicsit felold, tulajdonképpen a brutalitásokat könnyedebbé, elviselhetőbbé teszi, miközben a brutalitás, a magány, a pusztulás stb. időtlenségét, örökérvényűségét, ismétlődését is állítja.

– Említhetjük párhuzamként a családtörténetiséget is: mit jelent itt a vajdasági élet, a felmenők megírása az elbeszélő szempontjából? Bár elsőre azt is gondolhatnánk, a Magyarországra költőző lány elszakadástörténetét fogjuk kapni, mintha ehelyett csak inkább az áthagyományozódáson és az örökség továbbélésén lenne a hangsúly. Az örökség kérdése egyébként is többször megjelenik, csak tárgyakat illetőleg.
– Azért is fontos poétikai megoldása a regénynek – az autobiográfia látszatát előidéző életrajzi rájátszásokon túl – az, hogy a narrátora kilép a vajdasági, szülőföldi közegéből, és áttelepül Magyarországra, mert – a migráció társadalmi, alapvető egzisztenciális határtapasztalatán túl – ezáltal olyan információkat képes ki- és elbeszélni, amelyeket a bennszülött helyzet miatt számomra nem tudna hitelesen vagy kritikusan elmondani. De miközben már kvázi-kívülálló, a lénye továbbra is visszacsatolja a nosztalgia vagy épp a trauma gyakran egyszerre jelen levő teréhez, és éppen ez a visszacsatolás miatt hurcolássza magával az örökségét – mind családi, társadalmi, történelmi szinten.

A szülőföldről eleve hálátlan, nehéz beszélni, számomra legközelebb Végel László megszólalásmódja áll. De hát én olyan okosan és egyszerű, pontos mondatokkal nem tudok erről írni, mint Végel, jóllehet valami hasonlót próbálok a Több életben megfogalmazni. Ebben valóban a hangsúly az elszakadás lehetetlenségén, és a hagyománnyal való banális, mégis tragikus küszködésén vagy épp a civódáson van. Hogy például a mama halála után ki mit fog birtokolni, mit fog örökölni. A vastag fehérarany nyakláncát, amivel a beteg, Basedow-kóros nyakát takargatta, vagy attól jóval többet, az általa közvetített, szocializált személyes és társas nyomort, ami ugyanúgy képtelenné teszi a lányát vagy az unokáját az életre, ahogy őt és a korábbi generációkat is azzá tette.

– Tom Ford Éjszakai ragadozók című tavalyi filmjét többen is az év egyik legjobbjaként ünnepelték, ebből két szempont is említhető a regénye kapcsán. Az egyik az előbbi kérdéssel függ össze: a főhősnő édesanyja jelenti ki, végül a lányok úgyis saját anyjaikká válnak, ha küzdenek, ha sem. Valóban így van?
– Az Éjszakai ragadozókat sajnos még mindig nem láttam, pedig már az Annák (az Anna barátnőim) is ajánlották nekem. Érdekes amúgy, hogy épp filmes vonatkozást említ, mert a film eléggé meghatározó számomra, talán az írásmódszeremre is jellemző egyfajta filmes gondolkodás, montázsokból való építkezés, jelenetezés, képi ábrázolás. A Több élet szempontjából nekem Ulrich Seidl filmjei voltak leginkább a meghatározóak, az más kérdés, hogy Kusturica világát is párhuzamba szokták hozni, pedig Kusturicát annyira nem is szeretem. A kérdése kapcsán viszont azt tudom mondani, amit korábban is, a feladatunk az, hogy ezzel a saját anyánkká való válásunkkal kapcsolatos félelmeket ne elnyomjuk, hanem folyamatosan foglalkozzunk vele. Nézzünk szembe az anyáink, apáink tetteivel, és vessünk számot, mert különben tényleg csak ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, ugyanazokat a köröket fogjuk járni. De amúgy én nem vagyok pszichológus, és nem is nagyon tudok erről a fikció, az irodalom nyelvén kívül beszélni.

– A másik kapcsolódó kijelentés már Jake Gyllenhaal író karakteréhez kötődik: mint egy vita során feleségének mondja, végső soron mindenki a saját életéről ír, saját magát írja meg. Ön erre hangsúlyosan játszik rá, na de állna-e a kijelentés akkor is, ha nem egy Szegedre költöző Bencsik lány lenne az elbeszélő, és más egyezések sem volnának elsőre nyilvánvalóak?
– Persze, hiszen az író a saját tapasztalataiból, önmagából, a tudatából, a lelkéből, a testéből dolgozik. Az más kérdés, hogy a tapasztalatai közvetlenül vagy közvetetten megéltek-e. Én például a Több életet leginkább mások történeteiből és irodalmi, filmes, képző- vagy akcióművészeti élményekből írtam, mint tényleges életeseményekből, jóllehet az alapszituáció, a Szegedre való költözés, az egyetem stb. valós.

– Itt az író bizonyosságként is teszi le végül művét volt felesége elé: a regény közlése, elkészülése is gesztusértékű lesz. A Magvetőnél és a Forumnál, az NKA támogatásával (ezek a történetbe is beleszövődnek) kijött könyve is az, melyben az elbeszélő családtörténetéről hallhatunk?
– A Több élet szövegtere szempontjából valóban a borítón olvasható Bencsik Orsolya szerző család- és pusztulástörténetét olvashatják. A biografikus BO szempontjából meg nem. Jóllehet közben egy másik elbizonytalanító, de ezzel együtt gesztusértékű momentuma a regénynek, hogy az apa írja A szív és a tejesember c. regényét a tata frusztrációiról, így tulajdonképpen rámásolódik a kvázi nem-író elbeszélő regényére ez a szöveg is.

– A Több élet mennyivel jobb cím, mint A szív és a tejesember? Melyik milyen jelentéstartalmakat hordozhat?
– Jobb cím? Nem tudom, nyilván nekem jobbnak tűnt, azért lett ez, és a szerkesztőim is egyetértettek vele, jóllehet a regény munkacíme a Kis va(j)dmagyar volt. A szív és a tejesembert én sokkal giccsesebbnek éreztem, a Több élet viszont a regény működésmódját, rétegzettségét, áthajlásait, szerves építkezését is tükrözi, miközben szerintem épp azért tragikus vagy szubverzív, mert az élet pluralitását hangsúlyozza egy olyan regénytérben, ahol többnyire mindent az elmúlás, a lehetséges halálnarratívák vagy a pusztulástól való félelmek uralnak. És hát az apa regényírása miatt sem szerettem volna, hogy egyezzen a kettő.

– A regény mottója egyébként inkább hárítás az ismerősök, mintsem olvasók felé? „A kérdés, hogy önéletrajzi jellegű-e ez a regény, legföljebb a rendőrségre tartozhat, nem pedig az olvasóra” – egy ismeretlen olvasó viszont úgysem kérdez vissza, ellenben rokonok, családtagok annál inkább. Milyen gyakran kérdezik, s a mottó válasz nekik is?
– Ezen már az Akció van! c. prózakötetem óta túl vagyunk, mármint ami a családomat, rokonokat illeti, hogy én miről, kikről írok. Pontosabban tudják, hogy engem ez a téma foglalkoztat, nyilván ez egy hatalmas nagy önzőség és felelősség is a részemről, hogy vásárra viszem a bőrüket, de hát épp a szövegeim abszurditása vagy mágikussága finomít is ezen, és a humor forrásává is válhat. Miközben tudjuk azért, hogy az élet sokkal kegyetlenebb, durvább, mint az irodalom, ezt is játékba próbálná hozni a mottó, ami a többi elbizonytalanító írói módszer közül csak az egyik.

– Mi tartozik az olvasóra? Miféle tudás lehet az, amiben még része lehet ennek a regénynek vagy általában egy regénynek az olvasása során?
– A Több élet esetében minden az olvasóra tartozik, ami a fikcionalitás terében megtörténik. Ezen túl, hogy a családomban ilyen viszonyok uralkodnak-e, hogy Anna barátnőmnek ki a főnöke, hogy ki egyáltalán Anna barátnőm, vagy épp a kedvenc állatkám, szóval ilyen kérdésekkel bombázni az írót, az felér egy zaklatással. És ebben nem az a zaklatás, hogy valami nagyon intim titkot szeretnék megőrizni, mert akkor nyilván nem írnék ilyen regényt (vagy egyáltalán nem is írnék, nem tudom), hanem az, hogy ilyen butaságokkal zavarják az embert.

Félelmetes, hogy mennyire nem tudunk absztraktan gondolkodni, és talán ezzel függ össze, hogy még mindig nem értjük, hogy mi is az az irodalmi fikció. Tulajdonképp a Több életnek az egyik tétje épp ez volt, és ez viszi el a destruált lányregény műfajához vagy a lányregény, talán önéletrajzi regény paródiájához is – még akkor is, ha nem paródiaként, a humor irányából, hanem inkább a szétírás, a határok átjátszásában erősebb a regény –, hogy mennyire csak referenciálisan tudunk olvasni. És hogy alapvetően a személyességbe való bekukkolás – a titkok, az igazság megismerésének egy profán és bizonyos értelemben esendő, vicces, nem kutató, hanem kutakodó formája – az, ami sokunk olvasói módszerét alakítja. Na, ettől függetlenül az olvasónak mégiscsak mindenben igaza van, és mindenbe beavatást nyerhet, de azt azért ne gondolja, hogy az író ebben mindig örömmel is segíteni fogja, mert az író időnként utálatos egy alak. Vagy legalábbis én tudok az is lenni. Ilyen utálatos leszek akkor, amikor rádöbbenek, hogy nem értik a könyvem, mármint nem látják, hogy mit csinálok, mit építek hogyan, és például csak azt a címkét dobják rá, hogy „depis”. Hát kérem, ilyen depis az élet is.

– Az irodalomoktatás régi problémája egyébként is, hogy életrajzokból kiindulva mindenféle művet a szerző életére vetít. Mennyire érzi hangsúlyosnak ezt a problémát? Ön is tapasztalta?
– Na, hát többek között ezért is tartunk ott, ahol tartunk. Egyébként az általam sokat szajkózott kedvencem, mesterem, Tolnai Ottó művészete például alkalmas lenne arra, hogy rajta keresztül megtanítsuk, hogy mit is csinál az író a valósággal, az élet- meg a kulturális anyaggal, a hagyománnyal, a történelemmel. Ha a Tolnai-féle átesztétizált realitással, irodalmisággal – most ez nem épp a legjobban hangzik, ez az irodalmiság, de ez jut hirtelen eszembe – sokan megismerkednének, akkor kicsit közelebb kerülnénk ahhoz, hogy ne vezessen meg minket a szöveg, és érteni véljük, hogy mitől lesz az a mű irodalom. De félreértés ne essék, az életrajzokra is szükség van, csak az értelmezések szempontjából helyén kell azokat is kezelni.

– Többször is szó esik elköltözésről, vissza-visszahívogatásról: a Vajdaság mit adott önnek személyesen, s mit jelent visszatérnie oda?
– Én nem szeretek hazajárni, de ez azzal is összefügg, hogy egyrészt eléggé bezárkózott életet élek Szegeden, másrészt eléggé ambivalens viszonyom van a Vajdasággal vagy Szerbiával, de ez a Több élet érzelmi hangoltságából szerintem ki is derül. Mindezen túl tudok szeretettel beszélni a szülőföldemről, mert ez az én hozott sajátom, ebből írok, ennek köszönhetem, hogy ilyen író lettem. Szóval a Vajdaságnak is köszönhetem a Több életet, de már az Akciót is, amit ráadásul Topolyán írtam.

– Elhangzik, hogy a férfinak csak egy fokkal kell szebbnek lennie az ördögnél, s hogy az elbeszélő maga is kedveli a hibát, a nem épp konvencionális férfiideált, s eközben olvasunk mégis a fogyókúrázó, zöldségeket preferáló apáról. Szembesülünk nőknél is egyfelől a testességgel, másfelől az elbeszélő Rubint Rékára edz, vékonyságát kiemeli, s egy ponton ezért együttérezni sem tud egy teltebb alkatú nővel. Mennyire működik együtt, hogy egyre kisebbre fogynánk, s közben mondjuk a másiknál a tömörséghez, a húshoz vonzódunk?
– Ennek inkább esztétikai, poétikai okai vannak a Több életben, és amúgy is mindkét esetben a húshoz, a testhez való radikális viszony vagy a kényszeresség a fontos. Ez a kényszeresség pedig nem csak a testmozgás vagy a fogyás aktusában jelenik meg, hanem a bezárkózás, a társadalomból való kivonulás gondolatában is, akárcsak a különböző pótcselekvésekben, pl. a csontok örökös súrolásában is, ami nyilván visszakapcsolódik a múlttal való szembenézéssel, a történelmi, családi bűnökkel. Ez a csontsúrolás egyébként egy Marina Abramovic-performansznak, a Balkán baroque-nak az átirata, ezt csak azért jegyzem meg, mert sokan lehet, nem ismerik, pedig jelentős akcióról van szó. Egyébként eleve a rút esztétikája az, ami engem leginkább érdekel művészi szempontból, a göcsörtös, hibás formák, amik mentén mégis felsejlik valami tökéletes, valami szép, mint például a csúnya virág, a karfiol: ez például a Tolnai-örökségem.

– A regény egy pontján olvasunk pesti, szegedi költők leszervezéséről, de kapunk két szerb szerzőt, s egy angol „hányóművészt” is. Nem tudom, merjek-e érdeklődni utóbbi s hasonló performanszművészek kapcsán szerzett ismereteiről, mindenesetre a vajdasági és a szerb irodalom már biztosan érdekelne. Miben különbözik a szerb a magyartól, mik mondhatóak el róla? S a vajdasági mennyire mondható élénknek?
– A megidézett jelenet valójában egy Lady Gaga- és Millie Brown-performansznak az átirata. A szerb, de alapvetően az exjugoszláv művészet sokkal radikálisabb, szubverzívebb, határokat feszegetőbb, mint a magyarországi magyar. Jóllehet a vajdasági irodalomnak köszönhetően is vannak átfedések, kapcsolódások, például a legendás Új Symposion c. folyóiraton és a BOSCH+BOSCH csoporton keresztül a hetvenes-nyolcvanas években.

Amikor vajdasági magyar irodalmat olvasunk vagy erről beszélünk, akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a (déli szláv) kulturális hibriditás jelenségét, például a Több élet is megidézi a szerb Bora Cosicot (aki Tolnai számára is nagyon fontos), a horvát Dubravka Ugresicet, a szerb Radomir Konstantinovicot vagy akár a már említett Danilo Kist. Jelenleg a fiatal írók közül a Híd csoport az, akinek a tevékenységét érdemes figyelemmel követni, Virág Gábor, az újvidéki Forum Könyvkiadó igazgatójának és a magyarországi írószervezeteknek köszönhetően egyre jobban ismerik meg itt is őket. Ami számomra nagyon meghatározó volt, az az Új Symposion folytatása, a szabadkai székhelyű Symposion kétnyelvű, képzőművészet-irodalmi folyóirat, aminek Sirbik Attila főszerkesztése mellett egy ideig én is a szerkesztője lehetettem.

Az idősebb generáció, Gion, Sziveri János, Tolnai, Végel, Ladik Katalin vagy akár Balázs Attila, Fenyvesi Ottó és a fiatalabb Danyi Zoltán szerencsére magyarországi kiadóknál is megjelentek vagy megjelennek, így elérhetőek, akárcsak a Szegeden élő, többek között a Tiszatájhoz is kötődő vajdaságiak. Aki viszont az exjugoszláv irodalomhoz hasonlóan radikális és Magyarországon még kevésbé ismert, de üde, provokatív és szinte egyedülálló színfoltnak számít, ő Jódal Kálmán. Az unheimlich igazi nagymestere.

Bencsik Orsolya: Több élet

A 2012-es Akció van! elbeszélései után Bencsik Orsolya tavalyi regénye, a Több élet középpontjában is a család állt. Legalábbis a felszín ezt mutatta: valójában legalább ennyire lényeges volt a fantázia, az elvonulás- és elszakadásvágy ábrázolása, a gyökerek továbbélésének bemutatása. Bizonytalanságunkat fokozhatta a különböző emberi és állati alakok egymásba játszása: hiába az énelbeszélés, életrajzinak tűnő jelleg, valójában a fikció szintjén sem tudhatjuk biztosan, az olvasottak épp milyen realitássíkon játszódnak.

A szerző ezt erősíti többek közt azzal is, hogy az apa regényírásba fog, majd a készülő mű már a Több élet alternatív változataként sejlik fel. S így valóban megtöbbszöröződött személyiségeket látunk, több életet, amelyek lehetnek egyazon személy kivetülései, vágyai, a másikban való továbbélései is. Mindezt ironikus túlzásokkal, különös ismétlődésekkel és megnevezésekkel („a barátom, aki nő”), közbeékelt receptekkel fűszerezi Bencsik Orsolya, élét is véve az egyébként nem habkönnyű történéseknek. (Utóbbit mutatja a családban átöröklődő depresszió, halálvágy, kivonulni szándékozás is.) Valóban ígéretes pályakezdés, érdemes belekezdeni a vége felé egyre intenzívebbé váló Több élettel.

###HIRDETES2###