Már abból életregényt lehetne írni, hogy az ember fiatalon az amerikai haditengerészet egyik legmodernebb tengeralattjárójának tisztjeként keresztül-kasul bejárja a világ óceánjait, Hawaii partjainál egy hatalmas hullám kirepíti a jármű tornyából az éjszaka közepén, amikor egyedül őrködik, és az utolsó pillanatban képes megkapaszkodni valahogy a tengeralattjáró végében, és visszamászni a toronyba. Vagy hogy milyen lehetett heteket úgy eltölteni egy acélhengerbe zárva, ahol még a tiszti fekhely is olyan szűk lyuk, hogy az ember egy könyvet sem tud maga elé fogni, ha lefekszik az ágyára. (Nem véletlen, hogy Carter egy katonája klausztrofóbiás rohamot kapott az óceán közepén. A szerző azt is meglehetősen szenvtelenül írja le, hogy az illetőt jobb híján az ágyhoz kötözték, amíg partra nem tudták tenni egy amerikai katonai bázison.)
A könyvben több zseniális mikrotörténeti esemény leírását kapjuk, például a szegregációhoz ragaszkodó amerikai Dél hétköznapjairól is. „Fekete ember nem közelíthette meg fehér ember házát az utca felől, és amikor Johnson püspök úr az apámmal akart beszélni, anélkül alkalmazkodott ehhez az általános szokáshoz, hogy közben presztízsveszteség érte volna. Sofőrje kiszállt, kiderítette, hogy otthon van-e apám, aztán visszament, az előkerthez kísérte a püspököt, megint visszament, és dudált. Apám ekkor kiment, hogy beszéljen vendégével vagy az autó lehúzott ablakán keresztül, vagy úgy, hogy mindketten egy nagy liliomfa alatt álltak.” Vagy ez: „Alvan, a püspök fia harvardi diák volt, és anyám kedvenc barátja. Amikor Alvan hazajött vakációra, odajött a bejárati ajtónkhoz, kopogott, anyám pedig szíves-örömest beinvitálta a nappalinkba vagy a verandára egy kis jóízű beszélgetésre. Apám ilyenkor csendesen kiment a házból hátra, a csűrhöz vagy a műhelyhez, és addig ott maradt, amíg Alvan el nem ment. Nem tudok róla, hogy szüleim valaha is beszéltek volna a dologról – vagy legalábbis nem a gyermekeik füle hallatára.”
Carter minimalista stílusa ilyenkor zseniális, csak az a baj, hogy vannak olyan bekezdései is, amelyeket mintha egy nyolcadikos fogalmazásából emelt volna át: „Elnöki időm magam és a családom számára rendkívül örömteli volt, sokat tanultam országunkról, az erősségeiről és a gyengeségeiről, a vágyairól és az eredményeiről, valamint azokról a nehézségekről, amelyek a benne rejlő nagyság kibontakozását gátolják.”
De maradjunk az érdekes részeknél. Ma, amikor egy-egy amerikai elnökjelölt százmilliós, akár milliárdos nagyságrendű összegekből kampányol, és saját repülőgépével repked egyik városból a másikba, szinte szürreálisnak tűnik, hogy Carter a maga előválasztási korteskörútján olcsó szállodákban bérelt szobát stábjának tagjaival (már persze akkor, ha az adott városban éppen nem tudtak valamelyik demokrataszimpatizáns lakásába bekéredzkedni éjszakára). A super pace-ek (super political action committeek, vagyis a jelöltek milliárdos kampányát koordináló bizottságok) és a teljesen nyílt gazdasági lobbizás korában pedig ma már az is nehezen hihető, hogy nem is olyan régen a demokrata és a republikánus elnökjelölt még meg tudott egyezni, hogy kampányukhoz nem fogadnak el semmilyen külső segítséget (éppen azért, hogy utána ne kelljen politikai szívességeket tenniük), hanem kizárólag az állami támogatást költik erre a célra: fejenként összesen 26 millió dollárt.
Carter megoszt velünk néhány intim pillanatot is korabeli tárgyalásairól, például hogy nemcsak a lengyel és a kínai kommunista vezetőket, de magát Leonyid Brezsnyevet is érdekelte vallásossága, így az is szóba került a megbeszéléseken. Vagy például elmeséli, milyen apróságon is múlhatott a történelmi megbeszélés Anvar Szadat egyiptomi és Menahem Begin izraeli miniszterelnök között Izrael elismeréséről. A Camp David-i elnöki rezidencián már hetek óta folytak a megbeszélések, de a felek jottányit sem jutottak közelebb a megegyezéshez, amikor egyik reggel Carternek azt jelentették, hogy Szadat a szállása előtt várakozik összepakolt bőröndjeivel. Az amerikai elnök egyből odasietett, és kérdőre vonta partnerét, aki azt mondta, teljesen reménytelennek tartja, hogy valaha is megegyezésre jussanak, ezért az egyiptomi delegáció hazautazik. Carter nagy nehezen meggyőzte Szadatot, hogy maradjon, majd rohant Beginékhez, akik már szintén készülődtek a hírek hallatán, és akik ugyancsak reménytelennek látták a helyzetet. Begint ráadásul meg sem lehetett győzni, az izraeli kormányfőnek már csak egy kérése volt: Carter dedikáljon neki egy hármukról készült közös fotót. Az elnök titkárnője azonban megszerezte Begin nyolc unokájának a nevét is, így a dedikáció igazán névre szólóan sikerült. A gesztuson Begin annyira meghatódott, hogy meggondolta magát, és maradt.
Magyar szempontból a legérdekesebb a korona visszaszolgáltatása. Carter leírja, hogy az amerikai magyarok dühösen fogadták a gesztust, ő azonban úgy gondolta, a korona „a magyar nép szuverenitásának és szabadságának a jelképe”, így Magyarországon a helye, és azt is kikötötte Kádáréknak, hogy ki kell állítani, hogy bárki láthassa.
Jimmy Carter részt vett Donald Trump beiktatásán is, könyvének címe, a Teljes élet valóban találó.
Jimmy Carter: Teljes élet – Visszatekintés
90 évesen
Partvonal Könyvkiadó, 2016
3990 forint
