A nyomok megvannak, csak épp a nyomot hagyók hárítanák felelősségüket – így fogalmazhatnánk át Esterházy Péter 1990-es, a „nyomnélküliség nyomáról” szóló megállapítását. Valóban: Bertók László letartóztatásának, elítélésének történetét, s annak utóéletét olvasva „valami irtózatos személytelenség” érződik most, a szöveg első megjelenése után 27 évvel is. Nagyjából, mint a funkcionárius esetében, aki a 70-es évek közepén olvassa a Magyar Írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportjának titkárává választott Bertók priuszának történetét. „Az »illetékes elvtárs« elolvassa, és azt mondja: »Ez nem jó.« Aztán kezében a papírral kimegy a szobából. Gondolom, fűt-fát fölhív, valakiket még le is tol, hogy miért nem választottak »titkosan« valaki mást, s amikor jó sokára visszajön, azt mondja, »mégiscsak jó lesz.« S végtelen jóindulattal elpéldázza, hogy bizony ő már tizenhét évesen tudta, hogy hol a helye, de hát, ugye, nem vagyunk egyformák.”
Igen, ez a „végtelen jóindulat” lesz az, amit látunk mindannyiszor: például a Bertókot elítélő bírónál is, aki később segítőként lép fel, leteremtve a pécsi jogi egyetem rektorát, amiért nem vette fel a fiatal költőt. Itt érdemes felidézni a történteket: a frissen érettségizett fiatal jelentkezését többször is visszadobják, miközben eredményei alapján fel kellene venni. Dühös versben átkozza meg a parasztság helyzetén rontókat, mire társaival együtt letartóztatják, s izgatás miatt elítélik őket. „Én csak öt hétig voltam az ávó kaposvári pincéjében, s mindössze nyolc hónapra ítéltek el utána, s azt követően is csak 1956 októberéig voltam munkaszolgálatos” – a költő szinte már magyarázkodott az 1993-ban a Magyar Naplóban megjelent interjúban. „Csak mégis ráment az ifjúságom, az életem, mint szinte mindenkié” – folytatja.
És épp ez az: az ifjúkora ráment, mikor egyetem helyett egy abszurd per közepén faggatták arról, hol van az a „sereg”, amit metaforaként írt egy korai versében. Felnőtt emberek dúlták fel házát, ifjúkori írásait, ítélték el, hogy aztán nem sokkal később már jóindulatúan tárják szét kezeiket, mintha nem is lett volna ez az egész olyan nagy dolog. Mintha nem is komoly lett volna, játékbörtön, játékper: „Mi a fenének is kellene most magának az a rehabilitáció?”
Az először a Jelenkor hasábjain, majd 1994-ben a Századvégnél kijött Priusz ezt mutatja meg: hogyan tudta a diktatúra úgy tönkretenni fiatalságod, életed, hogy aztán még te magyarázkodj, amiért csak ennyit kellett elviselned. Hogy te menj át az utca másik oldalára, ha rendőrt látsz, te rezzenj össze, te kezeld a múltadon esett pecsétként azt, amit másoknak kellene. Így van ez évtizedek után is: a Priusz tavaly a Magvetőnél már a szülőfaluról, Véséről, a Bertókokról szóló írásokkal, valamint három korábbi interjúval kiegészítve jelent meg. Alapos, fontos kötet, végül mégis kicsit annak a versnek a biztatásával is, amit a költő épp egy éve idézett fel lapunknak: „Nyolc hónapot kübliben fejen állva, / úgy is kibírsz. Ne nyavalyogj hiába.”
(Bertók László: Priusz, Magvető, 2016)
