Végre egy olyan magánéleti líra, ami nem köntörfalaz, nem ködösít, és nem játszik szerepet! Ami közérthetően, mégis a helyzetek komplexitását látva szól mindennapos küzdelmeinkről, félelmeinkről és ragaszkodásainkról. Személyes élményeket mutat meg, de olyanokat, amiket minden anya, gyermekes szülő, nő vagy egyszerűen csak felnőtt megérthet és átérezhet. Nem játssza, hogy amiről szól, annak jelentését és jelentőségét valójában csak ő érezheti át.
A Magvető szerkesztőjeként is tevékenykedő Turi Tímea esetében nem túlzás az állítás: az Anna visszafordul azt nyújtja, amit a költőnőtől mindig is várhattunk. Olyannyira igaz ez, hogy a szerző már első, 1996-os kötetében ( gyereknek lenni ) is ezt a zavarba ejtő személyességet kínálta. Benne \'89 és \'95 között született, nyílt szívű, az élet nagy kérdéseiről is könnyedén szóló költeményekkel. Ez pedig akkor lephet meg minket a leginkább, ha tudjuk, hogy Turi Tímea 1984-ben született. Óvodáskori, kisiskolás versei óta a horizont szélesedhetett, de őszintesége nem változott.
Ráadásul még befogadhatóbb és pontosabb is lett a Magvető Időmérték sorozatában most megjelent kötetben, mint a négy évvel ezelőtti Jönnek az összes férfiakban. Ahogy most a Szerkesztői üzenetekben is olvassuk: „Mondd, vagy ne mondd. És amit mondasz, az az legyen, / amit mondasz; és ne fecsegés, ne elhallgatás valami helyett.” A kimondott szó erejét ismervén nem hisz abban, hogy az igazság a kihagyásokban, az elhallgatásokban, a jelen nem lévőben rejlene. „De mondd, miért is kellene az én jóváhagyásom? / Te is tudod: néha tényleg épp az az igaz, / amit kimondunk, és nem az, amit gondolunk / helyette” – olvassuk az Amikor tanácsot kértélben.
Ez a nyíltság pedig rendre összekapcsolódik Turinál a nemiséggel is. Mismásolásnak itt nyoma sincs, a női líra zavarba ejtő felszabadultsággal párosul, ami mégsem csúszik át kínos, provokatív nagyotmondásba. Nem leleplezni, pellengérre állítani akar, hanem megérteni és megmutatni, hogy ugyanazokat a köröket rójuk. Ereje abban rejlik, hogy nem próbál szépíteni vagy hárítani: tisztában van vele, hogy a határainkat mind őrizzük, és nem csak puszta véletlenségből távolodunk el egymástól. „A távolság lett köztünk az, amire vártunk: / a távolság lett köztünk a vágyott tisztelet” – a kötet vége felé a Barátaink ugyanarra jut, mint az egyik nyitó darab, az Amikor felnőttünk.
Az idő itt nem nekünk dolgozik: tapasztaltabbak leszünk ugyan, de hibáink száma is egyre nő, mi pedig egyre gyanakvóbbak és bizalmatlanabbak leszünk a másikkal szemben. És elhisszük, amit a megromlott kapcsolata miatt panaszkodó címszereplő a Bús férfiban: hogy „vannak mondatok, amiket nem lehet visszavonni.” Mi pedig a felszínen ragadva, bizakodva hinnénk a lírai én válaszát: „Nem tudom. Szerintem / minden visszavonható.” Pedig a vers vége egyértelműbb nem is lehetne: „lekanyarodtam / a főútról, hogy hazavigyem, és tudtam, / hogy többé már soha nem beszélünk ilyen bizalmasan.”
