– Szerkesztője, Turi Tímea nyilatkozta nemrég a 24.hu-nak, hogy legutóbbi nagy olvasmányélménye az Egyformák vagytok volt. Ön korábban elmondta, hogy egyre tudatosabban igyekszik írni, és a felelősség is egyre nagyobb lesz. Most még inkább ezt érzi?
– Nem is annyira a várakozásokról van szó. Olyan illúziókat nem táplálok magamban, hogy mint egy Harry Potter-folytatást, népes tábor várja a kötet megjelenését. De tény, hogy teljesen más most írni, mint a legelején. Akkor még puszta élvezetből csináltam, most már nyomaszthat a saját helyem vagy annak hiánya, a korábbi visszajelzések vagy azok hiánya. Amikor elkezd írni, ezektől még mentes az ember, aztán viszont ránehezednek teljes súlyukkal.
– Viszont hitelesítenek is a korábbiak, nem? És ha valami nem is jön be, mondhatják azt: oké, ez nem sikerült, de ettől még az előzők jók voltak.
– Más számára ez lehet megnyugtató érzés, de én szeretek mindig új dolgokkal kísérletezni, kicsit le is nullázni a korábbiakat. Új műfajok, új sémák felé elmozdulni.
– Akkor az Egyformák vagytok teljesen más is lesz, mint a trilógia korábbi részei, a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó?
– Más, de a koncepciót már az elején kitaláltam. Az első regény a klasszikus történelmi regény egyfajta paródiája, kifordított verziója. A második inkább hasonlít a modern, XX. századi regényhez, és a történelem csak elmosódó háttérrel szolgál az eseményekhez. Az Egyformák vagytokban már szétbomlik a történelem, csak áttételesen kötődnek a múlthoz a szereplők. Lehet, hogy azok az olvasók, akik az első két kötet cselekményének a közvetlen folytatását várják, valamennyire csalódottak lesznek, mert nem ezt kapják majd. Lezárulnak persze valamiként az előző kötetekben elindult cselekményszálak is, de nem az események szintjén, hanem a mélyrétegekben. Arra törekedtem, hogy a három kötet minden irányból olvasható legyen. Akár egyenként vagy visszafelé haladva is.
– A jelenről nehezebb írni, vagy a XIX. századról, amikor a Nyughatatlanok játszódik?
– Több történelmi regényt írtam eddig, mint kortárs témájút. Utóbbiaknál félő, hogy az olvasó azt mondja majd: „De hát ez nem is így van! Én jobban tudom, hiszen megtapasztaltam.” A múltba lépve megvan az az előnye az írónak, hogy csak neki van bejárása abba a világba, amiről mesélni kíván. A történelmi tudást számon kérhetik persze, de azt nem mondják legalább, hogy ők teljesen másként élték meg az egészet. Vágytam rá ugyanakkor, hogy írjak végre kortárs regényt, most adódott rá alkalom. Hosszú ideig nem is volt divatban, az utóbbi években tértek vissza a társadalmi regények. A szocializmus eléggé lejáratta, hazug műfajnak könyvelték el, most politikai eszközként is kezd visszatérni. Vannak vonalas művek ma is.
– Miket ért ilyen művek alatt? Parti Nagytól a Fülkefor és vidéke? Kemény Zsófitól a Rabok tovább, amelyben a rapperek robbantják ki a forradalmat?
– Senkit sem kívánok bírálni, aki mély politikai meggyőződésből írja azt, amit ír, álljon akármilyen oldalon, hiszen szíve joga a véleményét és művészetét így kifejezni. Regényektől persze nem érdemes forradalmat várni, annyira széles rétegeket nem érnek el. Az írók néha túl is értékelik saját politikai jelentőségüket és szerepüket. Az elmúlt években sokat tipródtam azon, szeretném-e, hogy ezért vegyenek komolyan, emiatt próbáljanak felhasználni valamire.
– Ha már az írók szerepének túlértékelése: Tamás Gáspár Miklós írt arról pár éve, hogy a rendszerváltás előtti években jóval több fontos mű született, mint az azóta eltelt két és fél évtizedben. Egyetért?
– A reakciónkat nyilván meghatározza, hogy senki sem szívesen fogadja el a tudatot, hogy hanyatló korban alkot, hanyatló kor terméke maga is. Holott ez nagyon is elképzelhető. Az olvasás fontossága csökken az emberek életében, a vizuális kultúra szerepe nő, az irodalomnak más megjelenési formákat kell keresnie. Miért ne volna lehetséges, hogy így kevesebb jelentős mű lát napvilágot? Akármilyen rosszulesik, elképzelhető, hogy rosszabb ma a helyzet.
– Biztosan így van ez? Azért látjuk azt is, hogy például a szórakoztató irodalomra is másként tekintünk a jelenben. Utóbb már szépirodalomnak könyvelünk el olyan műveket, amik annak idején a tömegszórakoztatást célozták. És ma is rengetegen olvasnak könnyebb műveket, az Alkonyat-sorozatot, A szürke ötven árnyalatát vagy épp Harry Potter-köteteket.
– Ez tény. De már Arany Jánosnak is hasonló problémái voltak, mint a ma irodalommal foglalkozóknak. Az általa szerkesztett szépirodalmi folyóiratoknak sem volt néhány száznál több előfizetőjük, ezt a plafont ő sem tudta áttörni. És arról már ne is beszéljünk, amikor az olvasókért vívott küzdelembe még politika is vegyül. Bizonyos kompromisszumokat nehéz elkerülni az előrelépésért. Én is kaptam konkrét ajánlatot az elmúlt években, hogy ha bizonyos kezdeményezésben részt veszek, szélesebb körben ismert író lehetek. Olyan volt az egész, mint valami vidékies Mefisztó-történet.
– Csak nem felajánlották, hogy Bayer Zsolt mellett szerepeljen a Nemzeti Könyvtárban?
– A Kommunista Monte Cristo kapcsán, igen, de mi értelme lett volna, hiszen a regény maga a politikáról szóló szatíra. Onnantól kidobhattam volna a szemétbe. A kurzus legitimálásához az elmúlt években persze mindig kerestek olyan embereket, akik nincsenek túlzottan elköteleződve a baloldal kultúrpolitikája iránt. A jobboldali kultúrpolitikát eleve kevésbé érdekli az irodalom, ott inkább a történelem „újraalakítására” összpontosítanak szívesebben.
– És mi a helyzet a női karaktereivel? Gyakran boldogtalan, nehéz körülmények között élő alakokat látunk a regényeiben. Küldetésének tartja, hogy hangot adjon olyan nőknek is, akiknek mások esetleg nem?
– Egyetemistaként tanultam gender studiest. Akkor Magyarországon ez szinte jelentés nélküli dolog volt, engem érdekelt. A könyveimben is reflexszerűen jelentek meg ezek a témák. Reméltem közben, hogy nem kell majd nyilvánosan is exponálnom magam ebben a kérdéskörben, de azóta változtak a dolgok. Én is másként látom már az egészet, és tudatosabban is próbálok ilyen témákat beépíteni. Nyilvánvaló, hogy nőkről kompetensebben tudok beszélni, de nekem idő kellett ahhoz, hogy ezt felvállaljam.
– Feministának tartja magát?
– Azt hiszem, én még egy olyan generációhoz tartozom, amelynek tagjai csak némi habozás után válaszolnak erre igennel. Előtte magunkban el kell hessegetni a szocializmus nőtanácsának az emlékét. Tizennégy éves lányom viszont azzal állt elém, hogy vegyek meg neki egy pólót, amin az áll: „Feminist”. Mert ez menő dolog!
– Pedig azért a nőtanácsnál jóval korábban ott voltak az olyan, női jogokért küzdő szereplők is, mint mondjuk a magyar Bédy-Schwimmer Rózsa.
– Aki az első női nagykövet volt a világon, Károlyi Mihály nevezte ki 1918-ban Svájcba. Persze historikus szövegkörnyezetben is megvolt a fogalom értelme, ettől viszont még nem akartam annak nevezni magam. De ez csak fogalmi kérdés. Nyilván egyetértek az egyenjogúsággal, de nem vagyok barikádharcos alkat, nem fogok kiállni a tüntetések színpadaira szónokolni.
– Korábban beszélt már arról, hogy a Kommunista Monte Cristo kapcsán is megkapta valakitől: olyan jónak érezte, hogy kezdte azt hinni, férfi írta női álnév alatt. Szokott még kapni hasonló beszólásokat?
– Előfordul, hogy igen. Az irodalom még mindig férfias szakma, és azon belül még mindig csak kis terület van lekerítve női játszótérnek. Személyes élményekből is tudom, hogy az életkor és a külső sokszor meghatározza, hogy miként beszélnek egy-egy női szerzőről, miként ítélik meg a teljesítményüket. Szinte minden sikeres írónőről kering pletyka, hogy miként vetette be csáberejét az előrejutás érdekében hatalommal bíró férfiaknál. Még Szabó Magdáról, aki külföldön az egyik legelismertebb magyar író, is előkerülnek ilyen történetek irodalmi ivászatok közben. Vajon eszébe jutna bárkinek is mondjuk Márairól ilyesmit kitalálni? A férfinak, aki a kérdésben említett megjegyzést tette, egyébként azt feleltem: meglehet, irodalmi transzvesztita vagyok, az író mindig rugalmas „nemváltó”. A Kommunista Monte Cristóban egy női szereplővel nem tudtam volna mit kezdeni, férfivá kellett tenni. Ha női narrátort használok, sokan azt gondolhatják, tévesen, hogy a saját életemről írok. Férfikarakter mögé könnyebb elrejtőznöm.
– Nálunk inkább férfiak szoktak női álcát ölteni. Ott volt például Esterházy, Parti Nagy vagy Kabai Lóránt. Írna ön is férfiálnév alatt?
– Gondoltam már rá, és lehet, meg is fogom lépni. Van egy férfias témát érintő regénytervem, amit nehezebb lenne női név alatt megírni. Amúgy pedig amikor férfiak írnak álnév alatt, általában valami harsány maszkot vagy jelmezt vesznek fel, a dilettáns írónőét vagy a nimfomániásét. Ez a választás is elég jellemző és beszédes persze. Nagyon élvezetes a főszereplőt kicsit távolabbra tartani magunktól, ezért is volt lemeztelenítő élmény most két szétesett, cinikus negyvenes nőt megtennem a regényem főszereplőjének. Napjaink Budapestjén élik a már a „nemzeti összefogás rendszere” által meghatározott hétköznapokat, innen tekintenek vissza életük elmúlt húsz évére. Vagyis arra az időszakra, amikor lassacskán elszivárgott belőlük a jövőbe vetett minden remény.
