– Nem is kifli, nem is kukac: hogy jött, hogy kuflikról írjon meséket? Gyerekek adták az ötletet?
– Leginkább a saját rajzaim. Gyerekkorom óta nagyon sokat firkálok minden kéznél lévő felületre. Azokat a firkákat pedig, amelyekről úgy gondolom, még jók lesznek valamire, el szoktam tenni. Így akadtam rá a kuflikra, akiknek a neve a kifli és a kukac összevonásából jött létre. Rájuk néztem, tűnődtem, mihez hasonlítanak leginkább, és ez a két dolog jutott eszembe elsőre. Egy jó név pedig már könnyen hoz magával történeteket.
– Legalább annyira bizarr arcokról van szó, mint amilyenek a hasukban tévét viselő teletubbie-k is voltak. És nagy kalandok egyikükkel sem esnek meg: az egyikek tabipudingot esznek és porszívóznak, míg a kuflik jóbogyót szednek és vadmarcipánt nassolnak. Cél volt, hogy egy nyugisabb világot teremtsen a különös figuráinak?
– Arra gondoltam, hogy ezt a hét furcsa figurát odadobom egy senki földjére, amelyet a mesében Elhagyatott Rétnek hívnak, és megnézem, mi történik ott velük. Olyan történeteket szerettem volna, amelyekből hiányzik a megszokott, a jó-rossz szembenállására épülő dramaturgia. Hogy jön a gonosz, és porig rombol mindent, de aztán a jók győzedelmeskednek felette. Mindenütt ezt az ősi népmesei toposzt látom, én pedig néhány olyan alakról akartam mesélni, akik nem akarnak senkitől semmit, legfeljebb azt, hogy hagyják őket békén. Ami aztán persze nem mindig jön össze nekik.
– Nem is hiányolják a gyerekek, hogy legyen egy rossz, aki felett diadalt lehet aratni?
– Szerintem kapnak éppen elég ilyen történetet. Úgy látom, a kuflikban épp ezt a furcsa hangulatot szeretik, amit ön az előbb nyuginak hívott. Azt, hogy nincsenek félelmetes dolgok, eget rengető problémák, inkább viccelődés, valamint furcsa fantázialények tobzódása.
– A kettőt pedig össze is kapcsolja olykor. Ilyen amikor a bizarr figura lemondóan sóhajt: „Nem szeretem az olyan könyveket, amik tele vannak furcsa lényekkel.” Aggódott, hogy a kicsik is így lesznek ezzel?
– Bízom a gyerekek humorérzékében, de a szüleikében is. Eddig az a tapasztalatom, hogy van okom erre. A kicsik kevesebbet tudnak a világ realitásairól, mint a felnőttek. Sajátos magyarázatokat adnak a dolgok működésére, amelyek sokszor jóval szórakoztatóbbak, mint a mi unalmas felnőttmagyarázataink. Talán ezért van, hogy fogékonyabbak a kuflis abszurditásokra.
– És a tanulságok elmaradása sem probléma? Sokszor épp azt látjuk, hogy a kuflik a lustaságukkal, az egyszerűségükkel járnak jól. Jó példa ez a gyerekeknek?
– Úgy gondolom, néha lehet egy kis pihenőt adni a gyerekeknek, sőt magunknak is. Annyi tanulságot próbálnak rájuk erőltetni, hogy nem baj, ha néha nézegethetnek olyan történeteket, amelyeknek ez nem céljuk. Nyilván kellenek az olyan sztorik is, amelyek valamiféle példát adnak, mintát mutatnak, de a kufliknak ez a felelőtlen szabadsága is kifejezetten üdítő lehet.
– Azt mondja, van oka bízni a szülők humorérzékében is. Pedig láttunk már olyat, amikor Varró Dániel ironikus verse miatt felháborodtak: hát mi az már, hogy „jó játék a konnektor”? Nem tart az értetlenségtől?
– Lehet, hogy szerencsém volt, de a kuflikat eddig nem érték utol a felháborodott szülők átkai. Nem igazán értem az efféle kiborulásokat. Egyedül a Brumi óriás lesz című kuflimesével kapcsolatban olvastam a neten egy polémiát. A szülők azon vitáztak, jó-e, hogy a kuflik meg akarnak szabadulni Pofánka rettenetesen falánk házi kedvencétől, aki ráadásul igen gyorsan óriásira nőtt. Végül arra jutottak, hogy ez jó, mert felhívja a mese a figyelmet, hogy felelőtlenül ne vállaljunk kisállatot. Tessék, máris itt egy tanulság: ezek szerint olykor még egy kuflitörténetből is lehet tanulságot levonni.
– A kuflik jellemrajza miként alakult ki? Szándékosan ilyen belassult, némiképp oktondi figurákra gondolt?
– A belassultság szándékos volt. Laza, ráérős hangulatot szerettem volna teremteni a könyveknek. Hogy mennyire oktondiak a kuflik? Egyre inkább úgy látom, hogy nagyon is valóságosak a karakterek, olyanok, amilyenekkel akár a piacon vagy egy buszon találkozhatunk. Ahogy vacakolnak az ügyes-bajos dolgaikkal, ahogy froclizzák egymást, ahogy túlbonyolítják a problémákat, ahelyett, hogy megoldanák, ahogy időnként terméketlen vitákba bonyolódnak, az nagyon is hasonlít a mi emberi világunkra.
– Berg Judit mondta még lapunknak: Nyugat-Európában az a fő inkább, hogy több rajz legyen kevés szöveggel, nálunk viszont ez pont fordítva működik, a szülők nem veszik meg kevés szöveggel a könyvet, abból kevésbé tudnak olvasni. Ön is érzi ezt?
– Tényleg van egy ilyen jelenség, a könyvkiadók többet tudnának erről mesélni. Ennek oka részben talán az oktatásban keresendő: például Angliában már ötéves korban iskolába mennek a gyerekek, korábban kezdődik tehát az olvasástanulás. Talán ezért is nagyobb a keletjük a sok képből és kevés szövegből álló mesekönyveknek. Nálunk a szülők valóban inkább azokat a könyveket keresik, amelyekben több az „anyag”. Ennek részben az is lehet a magyarázata, hogy egy képről mesélni nagyobb odafordulást, több figyelmet igényel a szülőtől, mint egyszerűen felolvasni egy szöveget. Több kreativitás szükséges ahhoz, hogy egy képhez kitaláljunk egy történetet, és este, fáradtan sokan már nem szívesen szánnak erre időt. Ennek ellentmondani látszik, hogy nálunk is egyre népszerűbbek a nagy méretű, sokszor kemény táblás, többnyire szöveg nélküli böngészők. Ezek rendkívül részletgazdag, sokáig nézegethető képein komplett világokban bolyonghatunk anélkül, hogy egyetlen mondatnyi szöveggel találkoznánk.
– A kuflik esetében mennyiben lett más a most mozikba kerülő rajzfilm, mint a könyvek?
– Egészen másként kell elmondani egy történetet könyvben és másként animációban. A filmhez bizonyos szempontból újra kellett fogalmazni a kuflimeséket. Mindezt persze úgy, hogy a lényeg felismerhetően ugyanaz maradjon. Szerencsére Pálfi Szabolcs és Jurik Kristóf rendezőket megihlette a kuflik világa, ráéreztek a hangulatára, a humorára. Néhol kisebb dolgokat el kellett venni a történetekből, máshol hozzátenni. Például fontos elemei a kuflikönyveknek az apró szöveges meg képi viccek, amelyek egy része nem volt egy az egyben filmre átültethető. Mondjuk, amikor egy kis lény megáll az oldalon, és mond valami, a történettől teljesen független kis marhaságot, az leginkább a könyvben működik. Az ilyen poénokat vizuális gegekkel kellett kiváltani. Olyan volt ez az egész, mintha besétálna néhány élénk fantáziával megáldott ember az általam teremtett világba, és azt továbbgondolná.
– Ön is úgy látja, mint Berg Judit, hogy a mai rajzfilmek túl sok ingerrel bombázzák a kisgyerekeket?
– Hihetetlenül gyorsak a mai rajz- és szórakoztató játékfilmek. Vágás vágás hátán. Mintha a történetmondást részben felváltaná az idegrendszer folyamatos stimulálása rafinált ritmusban. Ennek mindenképpen megvan az a hatása, hogy a gyerekek, akik a felpörgetett tempóhoz szoknak hozzá, türelmetlenebbekké válnak a lassabb ritmusú filmekkel és a ráérősebb, lassabban kibomló történetekkel szemben. A kuflifilmsorozat esetében is a könyvekhez képest némileg tempósabbra kellett venni az eseményeket, hogy egy-egy mese beleférjen hét percbe. Persze azért így sem lett akciófilmsztár a kuflikból.
– Miket néznek ma a legkisebbek?
– A mostani legkisebbekről nincs közeli, személyes tapasztalatom. Nagyon remélem, hogy ettől kezdve főleg a kuflikat fogják! A kicsit idősebbek a többnyire amerikai gyártású animációs filmeket szeretik, például a Cartoon Network sorozatait. Megjegyzem, akadnak nagyon jók is ezek között! Mielőtt úgy tűnne, mintha ördögöt kiáltanék e filmekkel kapcsolatban, mondjuk egy Kalandra fel! epizód elé én is bármikor szívesen leülök.
– Pedig tizenöt-húsz éve még mennyien aggódtak, hogy a Nickelodeon és a Cartoon Network animációi csak elbutítják a kicsiket. Szemben a régi, jó rajzfilmekkel, ugye.
– Nem gondolom, hogy végzetes hatással lettek volna rájuk. A maguk módján nagyon fantáziadús, végtelenül vicces filmek. Emlékszem, milyen újszerűnek, frissnek tűntek az olyan sorozatok, mint például a Dexter laboratóriuma vagy nagy kedvencem, a Boci és pipi. Nyilván teljesen más narratívát hoztak, mint amilyet az előző évtizedekben megszoktunk a rajzfilmektől. Abszurditás, groteszk bőven volt bennük, emiatt is tetszettek annyira. Aki rajtuk nőtt fel, annak már egészen másféle elképzelése van az animációs történetmesélésről. Megjegyzem, a kuflisorozatot készítő csapat jó része már ezt a generációt képviseli. Nem úgy néznek ki, mint akiket sikerült a sorozatokkal elbutítani. Azt persze mindig, minden korban el szokás mondani, hogy régen minden jobb volt. Úgy vélem, az ilyen kijelentésekben több a kényelmesség és az újtól való szorongás, mint az igazság.
– Tart még a magyar rajzfilm válsága? Egész estés animációk továbbra sem igen születnek.
– Én kívülállóként úgy látom, valami elindult a rajzfilmfronton. Sorra kerülnek ki az egyetemekről a nagyon tehetséges fiatalok, akik rövidfilmjeikkel egyre-másra nyerik a nemzetközi fesztiváldíjakat. Kívánom nekik, hogy mind több befektető lásson fantáziát a munkáikban! Azért mostanában mintha a sorozatok, sőt az egész estés animációs filmek gyártásában is megfigyelhető lenne némi élénkülés. Ez nagyon költséges műfaj, ráadásul csapatmunka, amiért is nagyon fontos a financiálisan biztos lábakon álló, szakmailag felkészült műhelyek megléte. Könnyű nekem, aki egyedül bütykölök egy íróasztalnál ülve.
– És a gyerekkönyvek esetében mi a helyzet? Mennyire lettek mások az elmúlt évtizedekben?
– Az utóbbi tíz év a magyar gyerekkönyvkiadás új felvirágzását hozta. Mára tényleg nagyon gazdag a kínálat, akármilyen műfajban keresünk gyerekkönyvet. Az évek alatt sok kicsi, de minőségorientált kiadó jelent meg a piacon, amelyek mai módon szerették volna megszólítani a mai olvasókat. Ez éppúgy igaz a könyvek tematikájára, mint a vizualitására. Bár az utóbbi tekintetében azért még több bátorságot várnék tőlük. A kínálat és a kereslet itt igazán egymásra talált. Ennek köszönhetően a klasszikusok mellé fokozatosan felnőtt a szerzők egy új, erős generációja. Úgy tűnik, hiába szegényedik a társadalom, a gyerekkönyvek piacán ez még nem érződik annyira, mint a felnőttkönyvek kiadásában. Az emberek nyilván sokkal előbb lemondanak arról, hogy saját maguknak vásároljanak olvasnivalót, mint hogy a gyereküknek megvegyenek egy mesekönyvet. Az, hogy ezt tudjuk, felelősséggel is jár. Nagyon jól kell hát dolgoznunk nekünk, meseíróknak! A lustálkodás maradjon a kuflikra.
