– Pálfi Zsolt mondta korábban: az amerikai családi filmek ki vannak élezve jó és rossz harcára, ez viszont nem életszerű, a Lengemesékben pedig a harácsokról ki is derül a végére, hogy lustaságból, hanyagságból kerültek a rossz oldalra. Ezt az üzenetet szeretné általában is átvinni a meséivel?
– Én nagyon szeretem azt a gondolatot közvetíteni, hogy az életben semmi nem fekete vagy fehér. Ugyanakkor minél kisebb egy gyerek, annál jobban le kell egyszerűsíteni a helyzetet: van, aki jó, és van, aki rossz. De már egy óvodás gyerek is meg tudja érteni: ha valaki csinált valami rosszat, nem biztos, hogy attól még rossz is lesz. Lehet, hogy csak rossz napja volt, vagy féltette azt a játékot, amit oda kellett volna adnia.
– Az említett Vízipókkal való rokonítás az ismeretterjesztési szándékot illetően is lehetséges. Fontos, hogy a történetek mesélve tanítsák a kicsiket?
– Én próbálom mindig kerülni, hogy didaktikus legyen, amit mesélek. Minden mesének van egy világa. Ha az a valós világot tükrözi, az is szuper dolog. De játszódhat éppen egy kitalált valóságban is, ugyanúgy valódi emberi érzelmeket megmutatva. Lehetséges persze, hogy a tanítás a fő cél, és arra épül aztán a kerettörténet. Ilyenkor viszont nem beszélhetünk szépirodalomról. Én azokat a meséket szeretem, amelyek úgy tanítanak, hogy ez a szándék valójában fel sem tűnik közben. Félig-meddig amatőr szerzőknél figyelhető meg az, hogy igyekeznek szép, kedves konklúziókat levonni a mese végén. A gyerek ilyenkor megérzi, hogy valamit rá akarnak erőltetni, miközben a meséknél le tudják vonni maguk is a következtetést.
– A Lengemesékben vadkacsák úsznak a Kis-Balaton-hangulatú tájon, nagyon magyar a közeg, ugyanakkor a producer serkentené a külföldi eladást is. Miként fogadhatják a más nemzethez tartozó gyerekek ezt a történetet?
– Szerintem annyira európai a mese látványvilága, hogy a kontinensen belül mindenhol értelmezhető lesz. Most a franciák érdeklődnek a film iránt: náluk például épp ilyen tavakat találunk.
