„Most majd az fog történni, amit minálunk úgy neveznek, történelem” – mondta a gróf, miközben dobozba tett még egy hangyát, hogy megszegesse vele rovarlétének alaptörvényét. De miért is emeljük ki csak az eredményt? A módszer, kedvesem, az a dicséretre méltó, ahogy az apró kis hangyákkal módszeresen tagadtatjuk meg a természet parancsát! Ahogy azt olvashatjuk: „Keresd a módszert, és majdnem nyertél!”
Valószínűleg kevesen foglalták ilyen tökéletesen össze a véres XX. századot, mint a ma kilencven éve született Sánta Ferenc a Húsz órában. Szinte hihetetlen, de a hazai regényirodalom egyik legjelentősebb krónikása még csak kilenc éve hagyott itt minket, és akár ma is köztünk lehetne. Két főművét, egyben az elmúlt hatvan év majdhogynem legfontosabb magyar regényeit gyors egymásutánban jelentette meg. Az ötödik pecsét 1963-ban, a Húsz óra 1964-ben jött ki, hogy aztán Fábri Zoltán rendezésében zseniális filmek alapjául is szolgáljanak.
Az 1927. szeptember 4-én született Sánta Ferenc már első elbeszéléseiben is hozta a Móricz Zsigmondnál vagy épp Tamási Áronnál megismert világot: a munka becsületét látjuk és személyes helytállásokat, nagyon is emberi történeteket. Olyanokat, amelyek jellegzetesen kötődnek ehhez a viharvert magyar világhoz. A Húsz órában történelmünk három jelentős fordulópontjából következik minden: a földosztáshoz, az ötvenes évek diktatúrájához és 1956-hoz viszonyulnia kellett mindenkinek, nemcsak hogy rengeteg emberi életet, de a leszármazottak sorsát is eldöntve. Nem lehetett nem borzongva olvasni Kiskovács monológját, ami még keserűbb, még átérezhetőbb ízt kapott Őze Lajos mesteri előadásában. „– Úgy látszik, hogy az életnek van valamilyen rendje! Ez pedig úgy hangzik, hogy szemet szemért, fogat fogért! Nem tetszik? E szerint a rend szerint: fizess vissza mindent! Apámnak fizettek! Én nem tartoztam – és velem is fizettettek! Talán tartoztam én? Akkor fizessünk mind! Körbe, körbe, amíg a végére nem érünk ”
Hiába a patetikus, nagy szavak, éreztük, hogy teljesen komolyan gondolja az, aki mondja. Ő már tisztában volt vele, mit tettek vele, mivé kell válnia, hogyan alkalmazták az ő sorsán keresztül is azt a bizonyos módszert. Ahogy dönteniük kell Az ötödik pecsét szereplőinek is, választani, kik legyenek: Tomóceusz Katatikik vagy Gyugyuk? Vállalják, hogy az elnyomókhoz csatlakoznak, azzal az önfelmentéssel, hogy ebben a világban ez a normális, vagy lesznek inkább elnyomott alattvalók? A kocsmában iszogatva persze felháborodottan utasíthatjuk vissza a feltételezést is – amíg csak tényleg döntenünk nem kell.
