„A patológusok a legviccesebb emberek a világon”

Szeifert Natália az álmatlanságról, valamint az egyedüllét és a magány közötti különbségről.

– Korábban többször említette Csáth Gézát, akinek a művei hatottak önre. Orvosként ő is rálátott a területre, ugyanakkor nála is azt tapasztalhattuk, mint számos hasonló szerzőnél: maguk is elvesztek ebben a világban. Hogy lehet ép ésszel bírni, hogy valaki rendszeresen ezt a szenvedést lássa maga körül?
– Ha az ember elkezd úgy tekinteni az egészre, mint vizsgálódása tárgyára, akkor létrejöhet a kívülálló távolságtartása. Az pedig megment sok mindentől. Ahogy az empátia alatt sem azt kell érteni, hogy valakivel együttérzek, így odafekszek mellé a betegágyra. Egy másik pozícióban vagyok én ott, és sajnálat és empátia között is óriási különbségek vannak. Segíteni sem lehet, ha az ember nagyon belecsúszik egy ilyen szituációba, hiszen akkor olyan lesz már szinte, mint egy hozzátartozó. És léteznek persze egyebek is, amik segítenek kitartani.

– Mi segíthet még?
– Ott van egyrészt a humor. A patológusok talán a legviccesebb emberek a világon. Legalábbis, ha belegondolok, hol szerettem mindig a kórházban az időmet tölteni, a patológia jut eszembe. És a nővérszobák humora is egy külön történet. Másrészt az embernek muszáj egyéb szerepeit is megtalálnia, hobbikat keresni: kertészkedni, virágot kötni. Én írni kezdtem.

– Az elmúlt években az ápolók kapcsán egész konkrét példákat láthattunk a közéletből arra, miféle helytállást követel meg ez a szakma, és mennyire nehéz kitartani jelen állapotok között. Ott volt Sándor Mária, akinek kiállásából sokan erőt merítettek, de végül ő maga is inkább visszább lépett, mert csak egyre nehezebb helyzetbe került. Ön is inkább önvédelemből hagyta ott a pályát?
– Amit Sándor Mária csinált, hogy az egész rendszert szerette volna megváltoztatni, ahhoz nagyon elkeseredettnek kellett már lennie. És erre minden oka meg is volt, a körülmények efelé mutattak. Mindezt persze már húsz éve is mind éreztük, amikor az ember az albérletét nem tudta kifizetni a béréből. Ahhoz, hogy valaki benne maradjon, nagy elhivatottság szükséges. Ezt én is éreztem magamon egy darabig, de azért mindig tudtam, hogy hosszú távon nem ezt szeretném csinálni. Amikor pedig számos változás bekövetkezett az életemben, döntöttem. Olyan részterületek viszont továbbra is érdekelnek, mint a fizikoterápia vagy a gyógymasszázs.

– Milyen helyzet kellett volna, hogy mégis a pályán akarjon maradni?
– Azért én mindig szerettem volna az írással, művészetekkel foglalkozni, szóval nem biztos, hogy csak a körülményeken múlt. De mondjuk egy normálisabb munkarend már csábítóbb lett volna. Értem ez alatt a napi nyolc órát és a heti két szabadnapot, ami máshol teljesen természetesnek számít. A folyamatos tizenkétórázás rendkívül kimerítő. A hospice is egy szép feladat amúgy, a mai napig megfordul a fejemben, hogy érdemes lenne csinálni.

– Mikor fogott bele az írásba, milyen művei voltak a Láz előtt?
– Verseket már első osztályos koromban írtam. Amikortól pedig rám zuhant, hogy mindent el akarok olvasni, elkezdtem én is olyan történeteket írni, amilyeneket éppen faltam. Nagyjából mindenki efféle másolással kezdi. Voltak rémtörténeteim például.

– Kiket másolt ekkor?
– Stephen Kingtől egész Gerald Durrellig terjedt a sor. Aztán jött a bátyja, Lawrence Durrell, akitől kamaszként teljesen elájultam, az Alexandriai négyes pedig azóta is egyik nagy kedvencem. Persze nem abban az értelemben, hogy azt gondolom, mindenkinek olvasnia kellene. Sokkal inkább szerkezetileg érdekes a könyv számomra, ahogy Durrell felépítette az egész regényvilágát. Nekem személyesen ad sokat a műve.

– Magyarok között látott hasonló alkotókat?
– Csáth Gézát nem véletlenül szoktam emlegetni. És ha nem is hasonlók, de Móricztól Esterházyig megtaláltam azokat a szerzőket, akik nekem sokat tudtak nyújtani. Van, amit Móricztól kell ellesni, mást meg Esterházytól.

– Mostanában főleg rendezőknél, filmeseknél merül fel, de az irodalmi életben is számtalanszor tapasztalhattuk, hogy míg a művet szeretjük, és fontos számunkra, addig az alkotó nem biztos, hogy olyan makulátlan az életében. Életútját tekintve Csáth Gézát sem igen gondolhatjuk követendő példának, mégis tudjuk, hogy jelentős íróról beszélünk. Az idő múlásával könnyebb szétválasztanunk az alkotót és művét?
– Valóban így állhat a helyzet. Mivel nem vagyunk kortársak Csáthtal, így könnyebb is szétválasztani a kettőt egymástól. Esterházytól például ma sem lennék képes erre – na nem mintha nála ez bármiféle problémát jelentene. De ő mint jelenség is közel áll a szívemhez, nagyon összeforr az életmű és szerző. Bármilyen furcsa, de minél régebben élt valaki, annál könnyebben tekintünk csak a műre. Fogalmam sincs, mit gondoltam volna, ha én is akkor élek, olvasom Csáthot, és egyszer csak hallom, hogy lelőtte a feleségét. Nyilván sokkal nehezebb lett volna utána olvasnom őt.

– Az álmatlanság is egy fontos motívuma új regényének, és felmerül a kérdés, mi mindennek lehet a tünete, valamint hogyan lehet leküzdeni. Milyen válaszok adhatók ezekre?
– Számos dolog tünete lehet, és Az altató szerekről is csak a felszínt kapargatja. Csak egy kis részt mutat, azt viszont talán alaposan. Nem annyira egészségügyi vonatkozásról van szó, a cím ilyen értelemben megtévesztő is lehet. Kevésbé az álmatlanságról, mint inkább az oda vezető útról beszélek. Két nő történetéről írtam. Ha felmerül a kérdés, miben közösek ők, azt mondanám: abban, hogy nagyon magukra maradnak a saját életükben, és ez a stresszfaktor álmatlanságot is előidéz. Ahogy depressziót is.

– Ön is szenvedett ebben?
– Igen, és azt is pontosan tudom, hogy 2009-ben tetőzött, akkor nekem is orvosi segítséget kellett kérnem, hogy el tudjak aludni. Szerencsére gyorsan megoldódott aztán ahhoz képest, amennyire elhúztam az egészet, és amennyire féltem attól, hogy orvoshoz forduljak. Azóta, amióta a saját problémámként is felmerült, nyitott lettem a témára, mások álmatlanságára éppúgy. Miközben először én is úgy éreztem, rettenetesen egyedül vagyok vele, és amíg az egész világ alszik, már csak én vagyok ébren. Persze azóta tudatosult bennem, hogy szinte minden második ember szenved emiatt életében.

– Tudta, hogy mi miatt alakult ki?
– Igen, magánéleti okai voltak, és ahogy magamban boncolgattam, én is a haláltól való félelemre vezettem vissza. Sokan távoztak körülöttem, és nem tudtam mindezt feldolgozni, túl sok volt az egész. Nem tudtam aludni, így éjszakánként írtam, végül tizenkilenc vers született, pontosan annyi, amennyi a fejezetek száma az új regényben. Később egyre világosabbá vált, hogy engem éppúgy érdekel mások álmatlansága, van közöm még a témához. Hogy végül arra jussak: nincs is olyan, hogy alvásprobléma. Ezerféle gond van ehelyett, aminek ez mindenütt egy-egy tünete csak.

– Érdekes, ahogy ez a kérdés a Harcosok klubjában is felbukkan, és a személyiségkettőzéssel, elfojtásokkal és a tudatalatti felszínre törésével kerül összefüggésbe.
– Nem vagyok alváskutató, csak a saját megfigyeléseimet mondom. De mintha ilyenkor sokan a kontrollálatlanságot nem mernék vállalni, azt, hogy átengedik magukat annak a pusztán szellemi lénynek, akikké akkor lesznek, amikor elalszanak. Függetlenül attól, álmodunk-e vagy sem. Előfordulhat, hogy nem merjük elengedni a fizikai valóságunkat, tartunk ennek bizonytalanságától. És van, mikor az ember nagyon intenzíven álmodik, és fél olyankor találkozni azzal a személyiségével, amit ébren el tud fojtani.

– Benne lehet a kudarcérzet is, mikor nem akarjuk elengedni a dolgokat, azt érezve, hogy nem értünk el aznap sok mindent?
– Biztosan benne lehet, igen. A gondolat, hogy hátha még beleszuszakolhatunk valami abba a napba. Tanulnunk kell elengedni a napot. Nem kell mindegyiknek jónak lenni, nem kell minden nap tennünk valamit. Holnap is lesz nap, ahogy nagyszüleimtől sokszor hallottam. Ezt nagyon elfelejtettük. Minden ma van, ma kell mindennek a legjobbnak lennie, mert mi van, ha nincs holnap? Mindenki ismeri az állapotot, mikor fekszik az ágyban, aludna, de az agya folyamatosan pörög: holnap azzal kezdem, ezt vagy azt így fogom megoldani. Teljesen felesleges pedig – mondom én, aki ugyanúgy ezt csinálom.

– A regény fontos vetülete az említett magányérzet is. A két szereplő az elején találkozik, és mindketten azt gondolják, a másik élete mennyivel jobb lehet.
– Igen, ez abszolút a kívülálló tekintete, mikor majdnem mindenkiről azt gondoljuk: az élete jobb, mint a miénk. Sokat segít, ha az ember belátja: a másikat akkor ér irigyelni, ha kérem vele a problémáit is. Márpedig az mindenkinek akad bőven. Folyamatosan skatulyákba tesszük egymást, és eközben nagyon egyszerűen tudunk tanácsokat osztogatni is. Például aki párkapcsolatban él, könnyen odamondja az egyedül lévőnek: előbb magadban kell boldognak lenned. És akkor meg lehetne nézni, ő mennyit volt magában boldog, most mennyire az. És persze, nagy különbség van az egyedüllét és a magány között. A regény mindkét szereplője magányos, csak egyikük egyedül is él, a másik viszont családban – mégis magába zárva.