Az ember jóra termett, döntései, élethelyzetei és a társadalmi viszontagságok azonban más irányba terelhetik – Vasy Géza monográfiája szerint legfőképpen ez Sánta Ferenc üzenete. A Húsz óra és Az ötödik pecsét szerzőjéről szóló kötet 1975-ben, az Akadémiai Kiadónál jelent meg, tehát a kortársak az íróval egy időben olvashatták, akkor, amikor az életmű még nagyon is alakulóban volt. A Kossuth-díjas alkotó 2008. június 6-án, nyolcvanévesen halt meg, megérve nemcsak a műveiből születő kiváló Fábri Zoltán-filmeket, de a szabadságot, a diktatúra alól való megszabadulást is.
Az említett emberkép nem csak monográfusi meggyőződés, Sánta maga is beszélt róla, mint azt a kötetben is újraközölt, egyik 1974-es interjúban is olvashatjuk. – Ezek az emberek, ez a világ, az itt látott seregnyi emberi élet sűrítette hitemmé, hogy az ember jó, az ember jóra született – vallotta a szerző, akinek ezen elgondolása már első, pozitív kritikai fogadtatásra lelt elbeszéléséből, a Sokan voltunkból is kivehető. Vasy itt egyébként érdekes módon Nyirő József elbeszéléseivel hasonlítja össze Sánta írásait, kimutatva, mennyivel hitelesebben ad betekintést az induló Sánta a nincstelenség világába, mint a Kopjafák szerzője. A vizsgálat és egybevetés mindenképp szolgál tanulságokkal, ugyanakkor talán túl sokat időzünk annál a nem a monográfia témájába vágó kérdésnél, miért is nem jó író Nyirő.
A Sokan voltunk után a pályakezdő novellák elemzése következik, ismét kitérve az ösztönösen induló Sánta hitelességére, arra, mennyire autentikusan gyúrta szépirodalommá a saját élményvilágát. Mint Vasy megjegyzi, a szerző itt is a szegénységről szól, arról, amit egy életen át küzdésnek, feladatnak mutat. Olyannak, „amelyben helyt kell állni, bármi történjék is”. A helytállás kérdése lesz elsődleges aztán Sánta olyan korszakos műveiben is, mint a Húsz óra, vagy még inkább Az ötödik pecsét. Az ember viszont, mint azt Vasy a Magyar Nemzet hasábjain is leszögezte 2008-ban, „érdekeinek megfelelően rossz döntéseket hozhat, illetve felül is emelkedhet még legalapvetőbb érdekén, életének megőrzésén is, hogy önbecsülését megőrizhesse”.
Az önbecsüléshez való végtelen ragaszkodás pedig a szerző szerint a szegény emberek világából táplálkozik, az ösztönös népi humanizmusból és az egymás iránti szolidaritás eszméjéből. Erről már Sánta síremlékének avatásán beszélt, 2009 szeptemberében, kifejtve: „Beteg társadalomban is létezhetnek egészséget sugárzó kisebb-nagyobb közösségek, létezhetnek olyan személyiségek, akik becsületes, tisztességes egész emberek.”
A Sokan voltunk családi drámájába beleroppanó apa, vagy Az ötödik pecsét választás elé kerülő szereplői pedig azt mutatják: tisztességes ember beleroskad, ha efféle választás elé kényszerül. Nem Tomóceusz Katatikiként elfogadja, hogy a társadalom ilyen, ő pedig lelkiismeret-furdalás nélkül uralkodhat a gyengéken, hanem felfogja tetteinek és választásának súlyát. Ez Sánta egyik legfőbb üzenete, ahogy az Vasy Géza részletes és izgalmas, újabb írásokkal kiegészített monográfiájából is kiderül. A most a Nap Kiadónál megjelent kötet egészen friss írással zárul: Az ötödik pecsétről szóló szöveg először a Lyukasóra 2014-es számában látott napvilágot.
