Virágzó kokainbiznisz – a felszippantott földrész

A Narcoamerica a szegénység, a kegyetlenség és a függőség motívumai köré szerveződő rendhagyó kontinenstörténet.

Alejandra S. Inzunza, José Luis Pardo és Pablo Ferri a „behavazott” trópusi vidéken tett utazása során számos helyen a „narkótársadalom” felé sodródást tapasztalta. Ez azt jelenti, hogy a kábítószer termelése, a vele való kereskedelem, valamint az ügyleteket övező leszámolások mára ugyanúgy a közösség mindennapjainak részévé lettek, mint a helyi pékek vagy halászok tevékenysége. Ami azt illeti, a kokainhoz kötődő szakmák társadalmi megbecsültsége nem is feltétlenül rosszabb az élelmiszer-ágazatban tevékenykedőkénél. A kábítószer latin-amerikai kultúrtörténetének a kartellek hőstetteiről szóló rapdalok az aláfestő zenéi.

A rivális bandák vetélkedését falfirkák, festmények és filmek örökítik meg, iskolai előadások viszik színre.

A drogok ellen Nixon hirdetett háborút még 1971-ben. A Narcoamerica szerint a kokainbiznisz felszámolásáért harcolók negyvenöt év után sem állnak túl fényesen. Salvadorban például a havi kábítószer-forgalom meghaladja a 4 tonnát, ez egy nagyobbacska elefánttehén testtömegének felel meg. Brazíliában évente 92 tonna kokainszármazékot szippantanak fel – igen, hozzávetőleg 23 nőstény elefánt tömegének megfelelőt. Persze nem minden adag ér célba. Az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának adatai szerint évente 671 tonna kokaint foglalnak le (az hány elefánt is?), amelynek a legnagyobb része Peruból, Bolíviából és Kolumbiából származik. Döbbenetes számok.

A gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elv sajátosan valósul meg az Andok lejtői mentén. A helyi politikusok Peruban kokaleveles plakátokkal kampányolnak, míg a kormány minden erejével a kábítószer ellen küzd. Ennek ellenére a drogkereskedők Dél-Amerikában kétségkívül a folklór hősei. Országokat tartanak rettegésben, számos közösség viszont hálás nekik, mert végső soron furamód segítik őket, reményt adnak nekik, még ha csak talmit is. Kosárpályákat betonoztatnak le, és lőfegyvereket adnak a megizzadt kölykök kezébe. Világítást visznek a legsötétebb nyomornegyedekbe, igaz cserébe életek tucatjának kioltását kérik.

Ők kínálják a környéken a legmagasabb havibért, amelyből még adózni sem muszáj, és ők készíttetik a legszebb koszorúkat is jobblétre szenderült alkalmazottaiknak.

A kokain kétarcú, mint dr. Jekyll és Mr. Hyde. (Tudták, hogy Robert Louis Stevenson is a szer hatása alatt írta a róluk szóló regényt?) A csempészet lehetőséget kínál az iskola folytatására, a műtét költségének összegyűjtésére, az életben maradásra egyrészt, másfelől emberéletek ezreit emészti fel. Csak hát a játékból nemigen lehet kimaradni.

Szinte senki sincs biztonságban, se bandavezérek, se rendőrfőnökök, se csecsemők. Bérgyilkosok végeztek Latin-Amerika egyik legnépszerűbb énekesével, Facundo Cabrallal is. Hondurasban találta el néhány nem is neki szánt töltény. A Narcoamerica szerzői is eltévedt lövedékként száguldottak végig a csíkokat nyelő kontinensen. Munkájuk tömény, mint a tequila, gyors, mint Messi cselei és színes, mint a karnevál Rióban. Letaglózó olvasmány.

Alejandra S. Inzunza, José Luis Pardo és Pablo Ferri: Narcoamerika – 55 000 kilométer a kokain nyomában. Cser Kiadó, 2017, fordította: Barna Domonkos. 244 oldal