Üzemel La Pazban állítólag egy kocsma, amelynek étlapján a kokain is szerepel. Gyanítom, pénztárgépei a helyi NAV-hoz nincsenek bekötve. A Ruta 36 afféle vándorló palota, függők ezrei bolyonganak a városban, hogy ráleljenek az állandóan költöző bárra. Beállnának egy kis időre, mert tudják, nincs megállás. Élesebbek arrafelé az érzelmek, és mert a halál állandóan a közelben ólálkodik, az élet ritmusa is más. Mifelénk a szavalóverseny kerületi fordulója miatt izzad egy kiskamasz tenyere, Caracasban addigra rég nem remegnek az ujjak a ravaszon, az itteni másoddiplomázás idejére pedig veterán bérgyilkosnak számítanak már az egykori suhancok. A kokain katatonná tesz, de örökké mozog. A szer gazdaság- és társadalomtörténete az emelkedés és süllyedés golyók lyuggatta koordináta-rendszerébe rajzolható fel.
A kokain a gyorsaságról szól, kérdésekre vele kapcsolatban nincs idő. A Narcoamerica című kötet három szerzője 2011 decemberében a kérdések jegyében kelt útra mégis, hogy több mint két évig barangoljon Latin-Amerikában. Tizennyolc országot jártak be, és a kábítószer-kereskedelem – no meg a hozzá kapcsolódó fegyveres akciók, pénzmosás és korrupció – prizmáján keresztül világossá vált számukra a térség államainak kudarca. Eredetileg nem kizárólag a drogra utaztak, egy idő után azonban – saját megfigyeléseikre alapozva, ösztöneikre hallgatva és szerkesztőik tanácsát megfogadva – a fehér porra kezdtek fókuszálni, amely működteti és ködbe borítja a földrészt. A magyar nyelven a Cser Kiadó gondozásában megjelent kötetük montázsszerűen feltáruló, a szegénység, a kegyetlenség és a függőség motívumai köré szerveződő rendhagyó kontinenstörténet.
Bár a térségbe társasutazásokat szervező irodák ezt ritkán hangsúlyozzák, a statisztikák szerint
a világ huszonöt legveszélyesebb országa közül tizenhat Latin-Amerikában található.
2000 és 2010 között egymillió ember lett itt gyilkosság áldozata, és a számok azóta még meredekebben kúsznak fölfelé. Guatemalát, Salvadort és Hondurast a halál háromszögeként emlegetik, és hát ez a címke tényleg nem mutatna jól az üdülési katalógusokban. Ezekben a „gyönyörű és megsebzett országokban” – ahogy a könyv egyik szereplője jellemzi szülőföldjét – összemosódni látszanak az állam és a szervezett bandák jogkörei.
Alejandra S. Inzunza, José Luis Pardo és Pablo Ferri a „behavazott” trópusi vidéken tett utazása során számos helyen a „narkótársadalom” felé sodródást tapasztalta. Ez azt jelenti, hogy a kábítószer termelése, a vele való kereskedelem, valamint az ügyleteket övező leszámolások mára ugyanúgy a közösség mindennapjainak részévé lettek, mint a helyi pékek vagy halászok tevékenysége. Ami azt illeti, a kokainhoz kötődő szakmák társadalmi megbecsültsége nem is feltétlenül rosszabb az élelmiszer-ágazatban tevékenykedőkénél. A kábítószer latin-amerikai kultúrtörténetének a kartellek hőstetteiről szóló rapdalok az aláfestő zenéi.
A rivális bandák vetélkedését falfirkák, festmények és filmek örökítik meg, iskolai előadások viszik színre.
A drogok ellen Nixon hirdetett háborút még 1971-ben. A Narcoamerica szerint a kokainbiznisz felszámolásáért harcolók negyvenöt év után sem állnak túl fényesen. Salvadorban például a havi kábítószer-forgalom meghaladja a 4 tonnát, ez egy nagyobbacska elefánttehén testtömegének felel meg. Brazíliában évente 92 tonna kokainszármazékot szippantanak fel – igen, hozzávetőleg 23 nőstény elefánt tömegének megfelelőt. Persze nem minden adag ér célba. Az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának adatai szerint évente 671 tonna kokaint foglalnak le (az hány elefánt is?), amelynek a legnagyobb része Peruból, Bolíviából és Kolumbiából származik. Döbbenetes számok.
A gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elv sajátosan valósul meg az Andok lejtői mentén. A helyi politikusok Peruban kokaleveles plakátokkal kampányolnak, míg a kormány minden erejével a kábítószer ellen küzd. Ennek ellenére a drogkereskedők Dél-Amerikában kétségkívül a folklór hősei. Országokat tartanak rettegésben, számos közösség viszont hálás nekik, mert végső soron furamód segítik őket, reményt adnak nekik, még ha csak talmit is. Kosárpályákat betonoztatnak le, és lőfegyvereket adnak a megizzadt kölykök kezébe. Világítást visznek a legsötétebb nyomornegyedekbe, igaz cserébe életek tucatjának kioltását kérik.
Ők kínálják a környéken a legmagasabb havibért, amelyből még adózni sem muszáj, és ők készíttetik a legszebb koszorúkat is jobblétre szenderült alkalmazottaiknak.
A kokain kétarcú, mint dr. Jekyll és Mr. Hyde. (Tudták, hogy Robert Louis Stevenson is a szer hatása alatt írta a róluk szóló regényt?) A csempészet lehetőséget kínál az iskola folytatására, a műtét költségének összegyűjtésére, az életben maradásra egyrészt, másfelől emberéletek ezreit emészti fel. Csak hát a játékból nemigen lehet kimaradni.
Szinte senki sincs biztonságban, se bandavezérek, se rendőrfőnökök, se csecsemők. Bérgyilkosok végeztek Latin-Amerika egyik legnépszerűbb énekesével, Facundo Cabrallal is. Hondurasban találta el néhány nem is neki szánt töltény. A Narcoamerica szerzői is eltévedt lövedékként száguldottak végig a csíkokat nyelő kontinensen. Munkájuk tömény, mint a tequila, gyors, mint Messi cselei és színes, mint a karnevál Rióban. Letaglózó olvasmány.
Alejandra S. Inzunza, José Luis Pardo és Pablo Ferri: Narcoamerika – 55 000 kilométer a kokain nyomában. Cser Kiadó, 2017, fordította: Barna Domonkos. 244 oldal
