Szövegvendégség, biccentés, vagy lopás?

A szerzői jogok bonyolult világa a Tolvaly-kulcstól a Nemere-univerzumig.

Mások szövegeinek kölcsönvétele nem minden esetben plágium: a posztmodern irodalomban egyáltalán nem ritka, hogy egy-egy regénybe vendégszövegeket emel be az író. Így járt el Esterházy Péter is, nem egy alkalommal. Kisebb nemzetközi felzúdulás, illetve hosszú hazai polémia akkor kerekedett, amikor Sigfrid Gauch lopással vádolta meg Esterházyt: a német író szerint magyar kollégája egy teljes fejezetet emelt át Vaterspuren című regényéből a Harmonia cælestisbe.

Esterházy erre azt reagálta, hogy médiahiszti az egész, és Gauch nem mond igazat: nem folynak ellene Amerikában plágiumperek – merthogy ezt is állította kollégája –, illetve az amerikai és a német kiadásban is van egy (igaz, nem teljes) névsor a vendégszövegekről. Ez az akkor éppen utolsó magyar utánnyomásba is bekerült a szerző szerint; aki több ponton is kijavította Gauch állításait. Az itthon elinduló vitában aztán Bojtár Endre arról írt, hogy – az író tudtával és engedélyével – Danilo Kištől is szerepel hosszabb szöveg a regényben, ami a terjedelem okán akkor is plágium, ha az eredeti szerző tudott róla. 

Az ügy nyomán elinduló vita még most, az író halála után is tart: az Élet és Irodalom 2017 végén Magyar Miklós írását közölte, aki azt igyekezett bizonyítani, hogy plágiumvád csak az életmű elenyésző részét érheti. 

Hasonló történet Kondor Vilmos krimiíróé, aki a Budapest noir című regényével sokak szerint megteremtette, de legalábbis megújította a magyar krimiirodalmat. Ebben a regényben szerepel egy hosszú bekezdés, ami szó szerinti átvétele egy, a klasszikus krimiíró, Dashiel Hammett Véres aratás című művében megjelenő bekezdésnek. Intertextualitás, biccentés az elődöknek, vagy lopás? Ezekben az esetekben talán inkább az előbbi megoldásokról beszélhetünk. 

Nem úgy, mint a rendszerváltás környékének legendás sci-fi- és fantasy-kiadójánál, a Valhalla Páholynál. A Valhalla esetében nem plágiumról beszélhetünk, hanem arról, hogy a kilencvenes évek elejének zavaros időszakában a kiadó egy teljesen kamu külföldi cégre hivatkozva egy sor ismert filmes univerzumból – például a Star Wars, Predator, Alien vs. Predator – jogszerűtlenül adott ki könyveket. A borítókon szereplő rajzok megfeleltek a filmekben látott figuráknak, illetve egy ismeretlen angol név is szerepelt rajtuk. 

De még csak nem is arról volt szó, hogy jogszerűtlenül adtak ki egy külföldi regényt, hanem arról, hogy ezeket a könyveket egyenesen magyar szerzők írták. Akkoriban – ahogy Szűcs Gyula írja a Nerdblogon – még nem volt lehetőség az interneten ellenőrizni, hogy mit is adnak ki, angol nyelvű könyveket pedig nehéz volt beszerezni. A vicc az egészben az, hogy a regények olvasóinak egybehangzó állítása szerint ezek némelyike a tehetséges magyar szerzők, például Gáspár András és Szántai Zsolt munkája miatt gyakran jobban sikerült, mint bármi, amit az eredeti univerzumok gazdái adtak ki. 

Így született például egy sor Han Solo-regény is, amelyben a Star Wars rosszfiúja Magyarországon kívül sehol sem olvasott kalandokba bonyolódik. Az első darab azért született, mert Gáspár András fogadott Novák Csanáddal, hogy meg tud írni harminc nap alatt egy Star Wars-könyvet. A fogadást megnyerte, a kiadó pedig később kiegyezett a jogtulajdonosokkal, és a valódi licencek felvásárlása után ők árulták a hivatalos könyveket és a hivatalos szerepjátékokat. 

A Galaktika antológiát Kuczka Péter, a hazai fantasztikus irodalom Kádár-rendszer alatti atyaúristene alapította 1972-ben. Ez az antológia lett aztán a nyugati sci-fi legfőbb forrása a hazai olvasók számára, nem véletlenül emlékeznek rá sokan a mai napig jó szívvel. A Galaktika 1994-ben megszűnt, tíz évvel később azonban új csapat élesztette fel a márkát, és adja ki a magazint a mai napig – viszont 2016 közepéig úgy tették ezt, hogy a magazinban megjelent novellák szerzőinek többsége nem tudott róla, hogy művük megjelent Magyarországon. 

A magazin szerkesztői általában olyan művekre utaztak, amelyek egy-egy nívós angol sci-fi magazin honlapjára ízelítőként ingyen felkerültek – ezeket egyszerűen lefordították és betették a lapba engedély és honorárium fizetése nélkül. De akadt néhány olyan többszerzős antológia is, amelynek darabjait sorban közölte a kiadó a magazinban, szintén engedély nélkül. A tüzetesebb vizsgálat és több száz szerző megkérdezése után kiderült, hogy a lap újraindulása, tehát 2004 óta ez volt a gyakorlat, elvétve akadt olyan válaszoló, aki tudott a magyar megjelenésről. 

A főszerkesztő, Burger István szerint „a szerzői jogok világa bonyolult”, de az amerikai szerzőket képviselő Author’s Guild és Science Fiction and Fantasy Writers of America (SFWA) ennél egyszerűbbnek látta a dolgot: per helyett végül megegyeztek a kiadóval abban, hogy minden meglopott szerzőt kártalanítanak. A botrány óta jóval nagyobb arányban látni keleti és hazai szerzőket az egyes számok szerzői között, mint korábban.

A legjobb plágiumos sztori egyértelműen a megállíthatatlan Nemere Istváné, aki minden műfajban, tucatnyi álnéven több száz könyvet írt életében. Minden valószínűség szerint az ő egyik nyolcvanas években írt regényén alapul a Sylvester Stallone és Wesley Snipes főszereplésével készült A pusztító című sci-fi film. A két mű között állítólag 75 százalékos egyezés van, a regény jogait pedig egy magyar állampolgár adta el az USA-ban furcsa körülmények között. Nemere sajnos végül nem pereskedett az ügyben, mivel drága lett volna. 

A termékeny szerző azonban nem csak elszenvedője, néha elkövetője is plágiumgyanús dolgoknak: 2008-ban, a Lost-láz csúcspontján jelent meg regénye egy furcsa szigeten rekedt emberekről Elveszettek címmel; illetve ő jegyezte Stuart Herrington néven az 1998-ban kiadott Benned él a halál című regényt, aminek a borítójára egy alient tettek, így már teljesen egyértelműen utalva a kultfilmre – úgy, hogy persze maga a regény egyáltalán nem hivatalos része az Alien-univerzumnak. Ugyanezen a néven egyébként Robotzsaru- és Csillagkapu-regényt is írt. De hát ő egy másik világegyetem.