Szövegvendégség, biccentés, vagy lopás?

A szerzői jogok bonyolult világa a Tolvaly-kulcstól a Nemere-univerzumig.

Terjedelmes és jelöletlen szövegszerű egyezésekre bukkant az Index egyik olvasója Tolvaly Ferenc A Zsolnay-kód című könyvében – írta a portál szerdán egy cikkben, amelyben alaposan utánamentek a történetnek. A regény kerettörténetének egyes részei megegyeznek egy brit szerző, Bruce Chatwin Utz című könyvének részleteivel: a lap szerint Chatwin regényének hetven százaléka bukkan fel Tolvaly regényében, a szerző azonban tagadja a vádat. 

Az Index által feltárt eset a plágium tankönyvi példája: Schmitt Pál köztársasági elnök ügye óta minden magyar tisztában lehet azzal, hogy mit is takar ez a fogalom. Az irodalomban és a tudományos életben leginkább azt, amikor olyan szöveget adunk ki a kezünk alól a sajátunkként, illetve olyan gondolatot tulajdonítunk magunknak, amelyet valaki más írt vagy más talált ki, és ezt nem jelezzük egyértelműen. A volt köztársasági elnökről 2012-ben derült ki, hogy doktori dolgozatának jelentős részeit másolta és fordította egy bolgár kollégája művéből. 

A szerzői jogok tiszteletben tartásában egyébként sem igazán bajnok Magyarország, bár messze nem olyan vészes a helyzet, mint tőlünk keletebbre. Így is akadtak érdekes esetek a hazai irodalomban az elmúlt évtizedekben: ezeket szedtük csokorba. 

Kezdjük is a legfrissebb esettel: az Index egy olvasója felvetésére járt utána annak a vádnak, hogy Tolvaly Ferenc volt médiavezér ezoterikus kalandregénye, a Dan Brown után szabadon elnevezett A Zsolnay-kód jelentős része lopott lenne. A cikkben egymás mellé tették az itthon kevésbé ismert Bruce Chatwin Utz című regényének és Tolvaly regényének egyes részleteit, amelyből világossá válik, hogy Tolvaly szövege a legtöbbször tényleg szóról szóra követi az angol mondatokat. A legtöbb változtatást az okozza az eredetihez képest, hogy Tolvaly a történetet Prágából Budapestre helyezte át, ezért igazítani kellett néhol a szövegen.

Az Index által egymás mellé rakott oldalak alapján elég egyértelműnek tűnik a helyzet, és Tolvaly Ferenc nem is teljesen tagadja a dolgot: azt mondja, a regényt ugyan nem olvasta, de a regényből készült film, illetve annak forgatókönyve nagy hatással volt rá és inspirálta őt. Nehéz elképzelni, hogy az ihletett pillanatokban a magyar szerző pont ugyanazokat a szavakat, épp ugyanolyan sorrendben írta volna le, mint Bruce Chatwin, még akkor is, ha az utóbbi könyvéből készült film mély nyomokat hagyott benne. Összességében a 148 oldalas angol regény 110 oldala jelenik meg Tolvaly művében lefordítva.

Mások szövegeinek kölcsönvétele nem minden esetben plágium: a posztmodern irodalomban egyáltalán nem ritka, hogy egy-egy regénybe vendégszövegeket emel be az író. Így járt el Esterházy Péter is, nem egy alkalommal. Kisebb nemzetközi felzúdulás, illetve hosszú hazai polémia akkor kerekedett, amikor Sigfrid Gauch lopással vádolta meg Esterházyt: a német író szerint magyar kollégája egy teljes fejezetet emelt át Vaterspuren című regényéből a Harmonia cælestisbe.

Esterházy erre azt reagálta, hogy médiahiszti az egész, és Gauch nem mond igazat: nem folynak ellene Amerikában plágiumperek – merthogy ezt is állította kollégája –, illetve az amerikai és a német kiadásban is van egy (igaz, nem teljes) névsor a vendégszövegekről. Ez az akkor éppen utolsó magyar utánnyomásba is bekerült a szerző szerint; aki több ponton is kijavította Gauch állításait. Az itthon elinduló vitában aztán Bojtár Endre arról írt, hogy – az író tudtával és engedélyével – Danilo Kištől is szerepel hosszabb szöveg a regényben, ami a terjedelem okán akkor is plágium, ha az eredeti szerző tudott róla. 

Az ügy nyomán elinduló vita még most, az író halála után is tart: az Élet és Irodalom 2017 végén Magyar Miklós írását közölte, aki azt igyekezett bizonyítani, hogy plágiumvád csak az életmű elenyésző részét érheti. 

Hasonló történet Kondor Vilmos krimiíróé, aki a Budapest noir című regényével sokak szerint megteremtette, de legalábbis megújította a magyar krimiirodalmat. Ebben a regényben szerepel egy hosszú bekezdés, ami szó szerinti átvétele egy, a klasszikus krimiíró, Dashiel Hammett Véres aratás című művében megjelenő bekezdésnek. Intertextualitás, biccentés az elődöknek, vagy lopás? Ezekben az esetekben talán inkább az előbbi megoldásokról beszélhetünk. 

Nem úgy, mint a rendszerváltás környékének legendás sci-fi- és fantasy-kiadójánál, a Valhalla Páholynál. A Valhalla esetében nem plágiumról beszélhetünk, hanem arról, hogy a kilencvenes évek elejének zavaros időszakában a kiadó egy teljesen kamu külföldi cégre hivatkozva egy sor ismert filmes univerzumból – például a Star Wars, Predator, Alien vs. Predator – jogszerűtlenül adott ki könyveket. A borítókon szereplő rajzok megfeleltek a filmekben látott figuráknak, illetve egy ismeretlen angol név is szerepelt rajtuk. 

De még csak nem is arról volt szó, hogy jogszerűtlenül adtak ki egy külföldi regényt, hanem arról, hogy ezeket a könyveket egyenesen magyar szerzők írták. Akkoriban – ahogy Szűcs Gyula írja a Nerdblogon – még nem volt lehetőség az interneten ellenőrizni, hogy mit is adnak ki, angol nyelvű könyveket pedig nehéz volt beszerezni. A vicc az egészben az, hogy a regények olvasóinak egybehangzó állítása szerint ezek némelyike a tehetséges magyar szerzők, például Gáspár András és Szántai Zsolt munkája miatt gyakran jobban sikerült, mint bármi, amit az eredeti univerzumok gazdái adtak ki. 

Így született például egy sor Han Solo-regény is, amelyben a Star Wars rosszfiúja Magyarországon kívül sehol sem olvasott kalandokba bonyolódik. Az első darab azért született, mert Gáspár András fogadott Novák Csanáddal, hogy meg tud írni harminc nap alatt egy Star Wars-könyvet. A fogadást megnyerte, a kiadó pedig később kiegyezett a jogtulajdonosokkal, és a valódi licencek felvásárlása után ők árulták a hivatalos könyveket és a hivatalos szerepjátékokat. 

A Galaktika antológiát Kuczka Péter, a hazai fantasztikus irodalom Kádár-rendszer alatti atyaúristene alapította 1972-ben. Ez az antológia lett aztán a nyugati sci-fi legfőbb forrása a hazai olvasók számára, nem véletlenül emlékeznek rá sokan a mai napig jó szívvel. A Galaktika 1994-ben megszűnt, tíz évvel később azonban új csapat élesztette fel a márkát, és adja ki a magazint a mai napig – viszont 2016 közepéig úgy tették ezt, hogy a magazinban megjelent novellák szerzőinek többsége nem tudott róla, hogy művük megjelent Magyarországon. 

A magazin szerkesztői általában olyan művekre utaztak, amelyek egy-egy nívós angol sci-fi magazin honlapjára ízelítőként ingyen felkerültek – ezeket egyszerűen lefordították és betették a lapba engedély és honorárium fizetése nélkül. De akadt néhány olyan többszerzős antológia is, amelynek darabjait sorban közölte a kiadó a magazinban, szintén engedély nélkül. A tüzetesebb vizsgálat és több száz szerző megkérdezése után kiderült, hogy a lap újraindulása, tehát 2004 óta ez volt a gyakorlat, elvétve akadt olyan válaszoló, aki tudott a magyar megjelenésről. 

A főszerkesztő, Burger István szerint „a szerzői jogok világa bonyolult”, de az amerikai szerzőket képviselő Author’s Guild és Science Fiction and Fantasy Writers of America (SFWA) ennél egyszerűbbnek látta a dolgot: per helyett végül megegyeztek a kiadóval abban, hogy minden meglopott szerzőt kártalanítanak. A botrány óta jóval nagyobb arányban látni keleti és hazai szerzőket az egyes számok szerzői között, mint korábban.

A legjobb plágiumos sztori egyértelműen a megállíthatatlan Nemere Istváné, aki minden műfajban, tucatnyi álnéven több száz könyvet írt életében. Minden valószínűség szerint az ő egyik nyolcvanas években írt regényén alapul a Sylvester Stallone és Wesley Snipes főszereplésével készült A pusztító című sci-fi film. A két mű között állítólag 75 százalékos egyezés van, a regény jogait pedig egy magyar állampolgár adta el az USA-ban furcsa körülmények között. Nemere sajnos végül nem pereskedett az ügyben, mivel drága lett volna. 

A termékeny szerző azonban nem csak elszenvedője, néha elkövetője is plágiumgyanús dolgoknak: 2008-ban, a Lost-láz csúcspontján jelent meg regénye egy furcsa szigeten rekedt emberekről Elveszettek címmel; illetve ő jegyezte Stuart Herrington néven az 1998-ban kiadott Benned él a halál című regényt, aminek a borítójára egy alient tettek, így már teljesen egyértelműen utalva a kultfilmre – úgy, hogy persze maga a regény egyáltalán nem hivatalos része az Alien-univerzumnak. Ugyanezen a néven egyébként Robotzsaru- és Csillagkapu-regényt is írt. De hát ő egy másik világegyetem.