A lapozgatásnak makacsul ellenáll

A századelő irodalma: vakfoltok és féloldalasság a Magyar Napló gigászi trilógiájában.

Az örökség inkább a problematikus, amely a magyar kulturális intézményrendszer kétosztatúságának mintázatát követve kettészedi a kisprózisztikát is. Remek Örkény-novella kerekedhetne a bekötött szemű sziámikánonokról, amelyeknek akadnak ugyan közös részhalmazaik, jellemzőbbek azonban rájuk a vakfoltok. Hogy ezek kialakulása a nettó figyelmen kívül hagyásban, netán az irigykedésben gyökerezik-e, vagy a frakciófegyelem nehezíti a túlsó térfél számbavételét, nehezen dönthető el.

A kánonok márpedig önmaguk bizonyításáért vannak (jelen kötet pedig masszív tűzfalnak tűnik ebből a szempontból), úgyhogy a hídépítéshez egy eszményi világban szövegeknek elkötelezett, azokat „magvetős” és „Magyar Napló-s”, népies és urbánus, bőrmellényes és bricsesznadrágos helyett rossz és jó irodalomra felosztó szerkesztőkre volna szükség.

Búslakodnunk addig sem muszáj, amíg ez a kor beköszönt, súlyos fegyvertény ugyanis, hogy a közelmúlt prózairodalmából komoly vakfoltok közbeiktatásával is 600 oldalnál hosszabb, jobbára erős, de mindenképpen izgalmas válogatás készült. (V. N.)

Sokszínű hely, idő és egyéni alkat alapján, valódi lényegét tekintve viszont egyaránt „értékelvű, etikai bázison nyugszik”. Ezt a nemrég elhunyt Tőkéczki László írja a konzervativizmus „lényegéről”, de éppígy elmondható A századelő gondolkodói című kötetről is. Két lábbal a földön áll, a körülöttünk lévő társadalom jobbításában érdekelt, s nem utópiákban, forradalmi változásokban gondolkozik. Inkább híve a mértéktartásnak, a visszafogottságnak, csendes előretekintésnek.

A Magyar Napló esszékötetét a jobboldali szerzők uralják, de találunk itt másokat is: Tamás Gáspár Miklóst például, aki a szegénység dimenzióiról ír megindító nyíltsággal. Az említett sokszínűség a tudományágak tekintetében is megáll: történészek mellett nyelvészek, irodalmárok vagy épp közgazdászok írásait is olvashatjuk. Jobbára értékkonzervatív szemszögből: Tornai József költő éppúgy ezen a szűrőn keresztül vizsgálja a létegészt, ahogy Mezei Balázs a magyarság megmaradását.

A történelem végére vonatkozó fukuyamai elképzelés többeknél is felmerül: Kodolányi Gyula nyugtázza, hogy a szerző mert „első lenni egy bontakozó kortudat megfogalmazásában és megalapozásában”, Békés Márton pedig már tovább is tekint, azt jósolva, hogy a posztmodern lecsengése után „a történet folyama maga alá fogja temetni a végét remélőket is”. Hiszen a változás örök, a létrejövés és pusztulás szakadatlanságán nem lehet változtatni.

A kötet szerzői pedig épp hogy nem azt képviselik, amit Tőkéczki „állagőrző struktúrakonzervativizmusként” ír le. Nem a változások ellenzői ők, nem a status quo hívei, sokkal inkább a hagyomány őrzői, akik hisznek a múlt értékeinek folyamatos átmentésében, továbbélésében. A történeti írásokat éppúgy érdemes végigvenni Ablonczy Balázstól ifj. Bertényi Ivánig, ahogy az irodalmi szövegek is fontosak: Ágh István esszéje mellett Kenyeres Zoltáné vagy Sipos Lajosé szintén.

A grandiózus antológiát a két éve elhunyt kiadóvezető, Oláh János emlékének ajánlják. Érdemes elmélyedni benne. (L. D.)

Nehéz úgy összefoglalni egy korszakot, hogy ne keltsük a lezártság illúzióját. Hiszen a visszatekintés mindenképpen egy stabil pontot feltételez. Amint a lábunkat megvetjük, a történet véget ér: talpunk nyoma határvonallá válik. De a nyom magában rejtheti a következő lépés lehetőségét, amellyel áthágjuk a határt, és így a következő lezárás távolságából már fel tudjuk mérni korábbi ítéleteinket is. A végpont ekként válik kezdőponttá – szerencsés esetben. A Magyar Napló Kiadó nagy ívű kötete, A századelő költészete azonban – jelen végpontból nézve úgy tűnik – nem tartozik e szerencsés nyomok közé.

A Zsille Gábor József Attila-díjas költő, műfordító szerkesztette kiadvány a Magyar Napló 2002 óta megjelenő Az év versei című kötet alapján kívánja bemutatni az elmúlt negyedszázad magyar költészetét. A merész vállalkozás nem titkolt célja az ismeretterjesztés, hogy a sokszínű bemutatóból az olvasó megtalálja a „maga számára kedves alkotókat”. Nem mellékesen pedig „megismerhetjük a kötetből azokat, akiket majd az utókor fog kiválasztani magának”, levonva a következtetést, hogy „a magyar irodalom semmit sem veszített a fényéből”.

Hiába minden szakmai felkészültség, objektivitás és alázat, lehetetlen elfogultságtól mentes áttekintést készíteni. Bárki állítja össze, az antológiák sajátja a nagy kimaradók, és a méltatlanul felmagasztalt alkotók felett – igény és habitus szerint – érzett bánat, harag vagy kiábrándultság. Zsille Gábor (ahogy szerkesztőtársai, Bíró Gergely író és Mórocz Gábor irodalomtörténész) az előszó szerint „naprakészen követi az irodalmi élet folyamatait és rezdüléseit”, egyaránt figyelve az idősebb mesterekre és a pályakezdőkre.

Előbbire nem lehet panasz, hiszen Takács Zsuzsától Gergely Ágnesig, Tandori Dezsőtől Dobai Péterig, Juhász Ferenctől Kányádi Sándorig, Csukás Istvántól Buda Ferencig tényleg mindenki itt van, aki számít. A következő generáció felé haladva már látványosan fogynak az alkotók, még ha mások mellett Lackfi János, Térey János, Tóth Krisztina és Kemény István nevét meg is találjuk a tartalomjegyzékben. Utánuk azonban már jókora űr tátong.

Sok mindennel lehet vitatkozni, a számokkal nehezen. 244 költő közül alig több mint harmincan vannak negyven évnél fiatalabbak. Harmincon belül pedig mindössze hárman. Számos magyarázattal szolgálhatunk a jelenségre, az üzenete azonban mindenképpen aggasztó. Hogy a magyar irodalom nem veszített a fényéből, az a kötet szerint semmiképpen sem a pályájuk elején járók érdeme, hiszen ők a termés alig egy-két százalékával járultak a századelő magyar költészetéhez. A következő lépés így könnyen a semmibe vész. (F. B.)

###HIRDETES1###