Meghintem egy kis arab fűszerrel

Ahmed Amran jemeni geofizikus és író csaknem harminc éve él Magyarországon, immár magyarul írja novelláit.

– Arab nyelvterületen elismert szerző, magyar nyelven most először publikált. Mi vitte rá, hogy magyarul írjon?
– Óvatos lennék azzal, hogy nagyon elismertnek mondjam magam. Keveset író és publikáló ember vagyok, ráadásul a felnőttkorom nagy részét az arab nyelvterületen kívül éltem, így kikerültem az ottani irodalmi nyüzsgésből. Író barátaim azonban mindig nyaggattak, hogy írjak, mondván, van bennem potenciál. S egyszer, amikor életem mélypontjára kerültem, és a lelkem összeszorult, lélegzésként, s talán terápiaként is, elkezdtem írni, özönlött belőlem a szó. És akkor vettem észre, hogy magyarul árad a szóforgatag, ezek az írások tehát már magyarul lélegeztek. Természetesen eleinte a nyelvi korlátok is akadályoztak. Tanulni és beszélni egy nyelven teljesen más, mint azon a nyelven írni. Gondoljunk csak bele, egy kérvényt megfogalmazni sokszor még az anyanyelvünkön is komoly kihívás. A szépirodalom esetében a helyzet pedig még sokkal nehezebb. Ráadásul én nem vagyok az a típus, aki mindenképpen írni akar, ennek is köszönhető, hogy ennyit vártam a publikációval.

– Jemenben, egy apró faluban született, ahol nem volt iskola. Hogyan lett önből geofizikus mérnök és író?
– Tényleg nem volt iskola a falunkban, a város pedig messze volt, csak a kőút háromórányi járásra. A véletlennek köszönhető, hogy iskolába kerültem. A legidősebb nővérem megházasodott. A férje Szaúd-Arábiában dolgozott és a munkája miatt nem tudott hazajönni, kérte hát apámat, kísérje el a nővéremet hozzá. A nővérem azonban nem szeretett volna egyedül menni idegenbe, s így én, a kistestvére utaztam vele. Hétévesen kerültem Szaúd-Arábiába, ahol az iskolában nagy volt az előnyöm a társaimhoz képest, hiszen már tudtam írni és olvasni. Otthon ugyanis a tehénetetés közben én olvastam el a helyi asszonyoknak a távol dolgozó férjüktől kapott leveleket, és én is válaszoltam meg azokat. A tehénetetés társadalmi esemény volt, amelyre több nő is egybegyűlt, egy-egy ház hűvösében húzódtak meg, ültek le, s beszélgettek. Én pedig apró gyerekként ott ültem a lábuknál és hallgattam őket. A „tehéniskolában” kitanultam, hogyan írjam le mások gondolatmenetét. Iskolaéveim alatt nagy kérdés volt, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Tanácsul az egyik kritikusomhoz, egy egyetemi rektorhoz fordultam, aki azt mondta, az irodalmat dédelgetheti az ember magában, ahhoz vissza lehet térni akkor is, ha műszaki pályán indul el valaki, de fordítva igencsak nehéz elképzelni. Mert az irodalom, az a részünk, bennünk van, a műszaki tudományok ellenben kívül, az asztalon. Így aztán a szénhidrogén-kutatás területére kértem ösztöndíjat, elnyertem, így lettem geofizikus.

– És miért éppen Magyarországra esett a választása?
– Családom nem finanszírozhatta volna az egyetemi költségeimet, vagyis csak állami ösztöndíjjal tanulhattam tovább. Pályáztam és elnyertem. Jemen alapjában kapitalista ország volt, így több helyre is küldhettek volna, akár Amerikába vagy Angliába is. De az országnak jó kapcsolatai voltak a szocialista táborral is. Az ösztöndíj pedig éppen Magyarországra, közelebbről Miskolcra hozott.

– Hogyan fogadták, amikor nyelvtudás és helyismeret nélkül megérkezett?
– Nagyon jól fogadtak. A diákok, a kollégiumi szobatársak próbáltak velem kommunikálni. Eleinte ez nehezen ment, de ennek ellenére vittek magukkal mindenfelé, rendezvényekre, de még vidékre is a családjaikhoz. Kedvence voltam mindenkinek, jöttek, hogy miben tudnak segíteni. Akkor még létezett egy bányászkollektíva, erős volt az összetartás a közösségen belül. Rendkívül segítőkészek voltak az emberek. Később, a bőrfejűek időszaka nyomasztó volt. Újsággal járkáltam mindenfelé, s ha tömegközlekedésen utaztam, abba mélyültem bele, hogy elbújjak, eltakarjam az arcomat. Furcsa érzés volt, főleg azért, mert én mindenestől, lelkületében is tisztelem ezt az országot. Utólag persze már viccesen azt szoktam mondani, hogy akkoriban olvastam a legtöbb napilapot.

– Az egyetem befejezését követően nem költözött haza. Mi ragadta meg az országban, miért döntött úgy, hogy itt marad?
– Mi ragadott meg Magyarországban? Legelőször a zöld, a sok növény kápráztatott el, a rengeteg víz, a folyók, a végtelennek tűnő termőföldek. Egyszer elsírtam magam a vonaton, amikor búzatábla mellett haladtunk. Eszembe jutott, hogy szüleim mennyit szenvednek a hegyoldalakon épített, keskeny teraszok művelésében. Szántják, vetik, és utána fohászkodnak az esőért, és az vagy jön, vagy nem. Ennek ellenére nem volt előre eldöntött szándékom, hogy itt maradjak. Ez a sors újabb különös játékának eredménye volt inkább.

– Írásai különleges hangulatúak, van bennük jó adag egzotikum, idegenség, egy érezhetően másfajta látásmód, ez az arab irodalom hatása?
– Örülök, ha mások így látják, hisz ez bizonyos mértékig szándékos a részemről. Amikor legelőször magyar nyelven olvastam eredetileg arabul írt művet, akkor döbbentem rá, mekkora szerepe van a harmadik nyelvnek, mert az arab irodalmat többnyire francia vagy angol közvetítéssel fordították magyarra. És így, nyelveken át vándorolva bizony már hiányzott belőle az eredeti zamat. Olyan, mint egy szép kenyér, aminek alig van íze. Akkor döntöttem el, hogy ha egyszer magyarul írok, meghintem majd egy kis arab-jemeni fűszerrel, egy kis kardamommal.

– Áthidalható egy novellában a két világ közti távolság?
– A nyelv mindig egy gondolkodásmódot tükröz. Az arab kultúrában az emberek patetikusak. Ez ott nem stílus, hanem gondolkodásmód: magasztos képek, túl részletes kidolgozás. Kérdés, hogy amikor ezt az ember át akarja ültetni európai nyelvre, történetesen magyarra – amely egy gyönyörű nyelvsziget –, ez a patetikusság, részletező kedv nem teszi-e nehézzé, archaikussá, lassúvá a szöveget, hisz itt nagyobb sietséghez szoktak az olvasók. Az arabul írt novellákban sok a pihenő, ahogy a hegyi utak sem meredekek, a csúcsra szerpentineken lehet eljutni. Én ezekről a pihenőkről nem szeretnék lemondani. Egy további szembetűnő eltérés a nyelvi köntös használata. Az arab írók talán vallási, társadalmi és néha politikai okok miatt mindig köntöst adnak a mondandóikra, az érzéseikre, a történeteikre. De ez a köntös nem rejti el a lényeget, csak felöltözteti, ami az időtállóságnak is jót tesz.

– Írásai megtalálják a helyüket a magyar irodalomban? Lesz közönsége ennek a különleges világnak?
– Úgy szeretnék írni, hogy a magyar olvasó megtalálja az írásaimban azt az arab-jemeni ízt, zamatot is, amit a fordításokból hiányolok. Ahonnan származom, annak a hegyi falunak a harmatosságát. De úgy, hogy közben a novella teljesen megfeleljen a magyar nyelv ékességének. Nem könnyű vállalkozás, és úgy gondolom, nem lesz egyszerű az utam. Talán kicsit másképpen kell közelíteni hozzám, gondolkodni az írásaimról. Ez a másság persze hatalmas bukást is hozhat, de azt remélem, találok olyan közeget, olyan olvasókat, akik nyitottak erre.

– A hétköznapokban is felfedezhető az a különbség az arab és az európai kultúra között, amely az irodalmat jellemzi?
– Keleten az ember a nagy-nagy piaci nyüzsgést látja, amikor pedig Európába, Magyarországra jön, azt, hogy a dolgok szép csöndesen, nyugodtan folynak a saját medrükben. De a belső világ tekintetében mindez teljesen fordítva látszik. Hiába van ott a nyüzsgés, az emberek belülről békések, nyugodtak. El akarják adni az áruikat, háromszor is utánad szólnak, hangoskodnak, mégsem idegesek. Az a nyugalom viszont, ami itt van, hogy az emberek állnak a megállóban, és békésen várják a buszt, sokszor hamis. Belül sokkal nagyobb bennük a szorongás a családjuk, a munkahelyük, a megélhetésük miatt. Sajnálattal mondom, mert magamon is ezt érzem, én is jóval stresszesebb vagyok itt. Azt hiszem, egészen jól sikerült beilleszkednem.

– Otthonaként tekint Magyarországra?
– Magyarország nem a második, hanem a másik hazám, amely feltétel nélkül nekem adta magát, és nem is követelte cserébe a saját hazám iránti szeretetemet, hűségemet és honvágyat, amit szüntelenül érzek. Gabriel García Márquez így fogalmazott Mexikó iránt, én is pontosan így érzek Magyarország iránt. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

– Napjaink legsúlyosabb problémája a menekültválság, amelyben két eltérő világ találkozik egymással egy szélsőséges helyzetben. Mindkét kultúrát jól ismerve, mi a véleménye a kialakult helyzetről?
– Nézőpont kérdése. Vannak, akik tényleg a tébolyból menekülnek. Aki beszáll azokba a kis lélekvesztőkbe és nekiindul a tengernek, az gyakran a biztos pusztulás elől menekül. De akadnak olyanok is, akik a jobb megélhetés miatt indulnak útnak. Jement is sokan elhagyják, csak ők másfelé veszik az irányt. Igaz, Eritrea, a világ talán legszegényebb országa eddig nem panaszkodott, mert százezrek menekültek oda Jemenből. Ugyanakkor tudom, hogy vannak olyan népszerű célországok, ahová nagyon sokan érkeznek, s emiatt nehéz kezelni a migránskérdést. Ugyanakkor sajnálom, hogy a nagyhatalmak, a problémák legfőbb okozói messze vannak. Néha arra gondolok, a menekülteket azokban az országokban kellene letelepíteni, amelyek jól élnek a fegyverkereskedelemből. Nem vagyok semleges, de tudom, hogy a helyzet oly annyira összetett és bonyolult, hogy az nem megoldás, hogy kimegyek az utcára, és a migránsokért vagy ellenük tüntetek. Miközben a két oldal egymással vitatkozik, elsikkad a lényeg. Mégpedig az, hogy a bolygó a közös tulajdonunk. S volt idő, mikor azoknak az országoknak, ahonnan most a menekültek útnak indulnak, minden kincsét meg akarták szerezni a nagyhatalmak. Persze, ők nem gumicsónakkal, hanem tankokkal, repülőkkel érkeztek.