A világirodalom mint a szerelmes versek története

Nemrégiben jelent meg Weöres Sándor összegyűjtött műfordításainak második kötete kelta, angol, amerikai, flamand, holland, német, osztrák költők verseiből válogatva

Egy műfordítás-kötetet lapozgatok. A vaskos, törtfehér borítón a szerző neve: Weöres Sándor. Ez a legutóbbi kötet a második a sorban. Az elsőben Keleté volt a főszerep, most Nyugat felé fordulunk. Előbb a kelták költészetébe kóstolhatunk bele, aztán az angolokhoz megyünk vendégségbe, hogy átkelve az óceánon Észak-Amerika dalait hallgassuk, majd visszatérünk Európába a németalföldiekhez, hogy végül a német ajkúaknál időzzünk.

Ha levesszük a polcunkról a ’86-os Egybegyűjtött műfordításokat, és összevetjük ezzel a Helikon Kiadó jóvoltából megjelent gyönyörű kötetekkel, láthatjuk, hogy az akkor megjelent válogatásnál bőségesebb számban kínál verseket a mostani kiadás. Akkor most képzeljük el, hogy Lengyel Balázs már az első, ’58-as kiadás megjelenésekor így fogalmazott: „Mennyi költő s hányféle hang!”, később pedig: „mekkora gazdagodása irodalmunknak ez az összefoglalás”.

Végül is egy furcsa világtörténet bontakozik ki szemünk előtt, ha végigolvassuk a köteteket. Nem az aktuális uralkodók seregeinek csatározására, vagy az eszmerendszerek, vallások, katedrákon történő jövés-menésére gondolok. Illetve ezekre is, de elsősorban arra, ami ebből számunkra (illetve Weöres Sándor számára) a lényeg: az emberre. Egy ember lelkére, az életére. Ennek az embernek a története bontakozik ki előttünk ebből a kötetből is. Az 1500 évvel ezelőtti íré, aki a szarvas kiáltásáról verselt, vagy a középkori névtelen dalok szerzőiről, aki ugyanúgy látta a tavaszt, mint mi, és ugyanúgy volt szerelmes. „Harmat érint dombokat, / állatok súgnak titkokat, / mind szeretkeznének. / Forr még a giliszta is; a nő hetyke és hamis: / illik a nemének” (Tavaszi dal). Írhatná ezt ma is akármelyikünk. Azt látjuk, mindig is ugyanarról szóltak a versek, ugyanolyan volt az élet. Lapozzunk ebbe a Weöres-kötetbe találomra, és azt olvassuk például Shakespeare-től, az avoni bárdtól: „ »Kedves« monda, „megfogtalak bizony, / az elefántcsont-korlát bekerít, / Leszek vadaskert, legyél szarvasom, / Lakj jól ahol kívánsz, hegy-völgy van itt, / Legelj ajkamon, s ha szomjaztató, / Kószálj alább, enyhít az itató.” (Venus és Adonis). Mielőtt fantáziánk meglódulna, és belepirulnánk az elénk táruló látványba, lapozzunk tovább! Mit látunk? A vers címe: A partra lefeküdtem én… Beleolvasunk: „A partra lefeküdtem én: / Szerelmet szenderít a sás. A nedves szittyó rejtekén / Sirás, sirás. // A vadonban elkeseregték / A bogáncsok és tövisek: / Valamennyit gúzsba kötötték / S maradtak örökre szüzek.” De ki ez a szomorú szerelmes, akinek úgy fest, nem volt olyan szerencséje, mint Walter von der Vogelweidének a hársfaágak csendes ágán. És vajon mikor élt? Mikor visszalapozunk, ami egyébként egy ilyen válogatáskötet örök velejárója, megtudjuk, hogy maga William Blake (1757–1827) volt ez a szegény pára. Vagy ott van ez a két gyönyörű sor, az immár XX. századi Samuel Beckett-től: „ha nem szeretsz engem nem szeretnek / ha nem szeretlek nem szeretek” (Cascando), amelyben Pál apostol Szeretethimnuszát halljuk visszhangozni. És vele együtt saját, mai szívünk dobbanását.

Továbblapozunk, vissza a múltba, és ugyancsak egy szerelmes versbe botlunk. A flamand Firmin van Hecke is meglehetősen borúlátó Sámson éneke Delilához című szép szonettjének utolsó tercinájában: „Nincs férfi, ki lelt női lelket, / Se nő, ki férfiéra lelhet:/ Egy kínjuk, külön bánatuk.” A német Heine, ha ezt tudná, flamand barátja vállán sírna. „Egy tudja, mi fáj nekem, / De ő maga széttépte, / Széttépte a szívem” – zokog keservesen Ha tudnák csöppke virágok című versében. És hogy happy end legyen mégis a vége, mert szerencsére a jó öreg szerelem időnként alakulhat így is, záródjon ez a véletlenre bízott, villám szerelmi világtörténet Helmut Heissenbüttel Kétsorosok című verséből az első párral: „Felöltözötten szépséges vala / öltözetlenül a szépség maga // A nyaka kék-eres, a haja ében / Egy férfi széthull egy asszony szemében”.

Persze nem találtuk fel a spanyolviaszt ezzel az egyszerű gondolattal, miszerint a történelem és a világtérkép összetéphető és újra összeilleszthető szerelmes versekből összevarrva. És tudjuk, az emberiséget, a mindenkori embert a szerelem mellett ugyanúgy érdekelte a háború és a halál és a létezés egyéb misztériumai is. Mint amilyen például a bor (lásd a már címében is zamatos Alsórajnai apácák lelki bordala című, valóban mámorosan jókedvű darabot a XVI. századból).

Mégis, ha elbizonytalanodnánk a mai világban, hogy mi értelme van a versnek, jó látni például a szerelem mint téma különféle alakváltozásaiból, hogy lényegében csak a versnek van igazán értelme. Minden más mellébeszélés.

Köszönjük Weöres Sándornak, egyik legkiválóbb és legszorgalmasabb költőzseninknek, hogy verstolmácsolásai által – Novalis szavaival szólva – elénk tárulhat ez a pazarlóan szép világtörténet. Hogy lefordította anyanyelvünkre a világirodalom jó néhány klasszikusát – Beowulftól kezdve Lewis Carrolon át Ezra Poundon, Whitmanon túl Peter Redgrove-ig, vagy másfelől nézve: az ógermán mítoszoktól indulva a középkori lovagverseken keresztül Schilleren át egész a kortársakig több tucatnyi szerzőt –, ha csak ezt a kötetet nézzük. És még két kötetnyi fordítás hátravan!