Ha valakié, akkor Márai Sándor élete biztosan filmvászonra illő. A 20. századdal egyidős polgár Kassától a nyolcvankilenc évvel későbbi San Diegó-i pisztolydörrenésig óriási utat tett meg számos szempontból. Elég talán csak az irodalmi kánonban betöltött mai helyzetére utalni. Habár 1930-ban már az egyik legjelentősebb, legelismertebb, legnépszerűbb írónk volt, miután 1948-ban végleg elhagyta Magyarországot, egyszerűen kiiktatták a hazai irodalmi életből. Hogy aztán a rendszerváltást követően újult erővel hassanak művei.
A Helikon Kiadó arra a feladatra vállalkozott, hogy az író eddig csak hézagosan hozzáférhető naplóit teljes terjedelmében kiadja, Márait megillető küllemmel. Vagyis a politikailag, vagy magánéleti szempontból kínosabb feljegyzéseket is.
Márai naplóit olvasni időutazás. A „teljes napló” legfrissebb kötete 1959-ben és 1960-ban íródott, amikor Márai már jó pár éve él Amerikában, New Yorkban, kirándulást tesz Kaliforniába, majd Mexikóba. Szenved, mintha vákuumban élne, mert elfogyott körülötte a levegő, az európai kultúra, az olvasó. Az olvasó, akivel értik egymást, mert közös tolvajnyelvük van az íróval, mint régi barátoknak, mégpedig az anyanyelv.
Amerika számára üres. Az emberek nem tudnak élni, mert nem volt idejük még Baudelaire-idézeteken merengeni, mint itthon. Az épületekről, ahogy a mindennapokból is hiányzik az ornamentika, a felesleg, mindaz tehát, amitől íze van az életnek. Ahogy az éjszakai élet sem európai. Az amerikaiak nem tudnak inni, írja Márai. Enni már tudnak, inni még nem. Az esték „reménytelenül unalmasak”.
Márai az emigrációban magyar maradt. Szomorú magyar, akinek mindenről Magyarország jut eszébe. A régi. Mint a Halotti beszédben, próbálja összerakni magában a Margit-szigetet. De nem csak azt. A San Francisco utcáin közlekedő villamosról például Kassa jut eszébe, egy Los Angeles-i szállodáról a nyíregyházi Korona szálló, Mexikóban a tátrai hideg, az arizonai telefonkönyvben Szabókat és Kisseket fedez fel, nyilván nem véletlenül.
Márai, aki a Messiás a Sportpalastban című berlini tudósításában már a harmincas években hitet tesz antifasizmus ellen, aki Horthy-rendszer esküdt ellensége, Hruscsovot Disznófejű Nagyúrnak hívja, őszintén nem érti, hogy Eisenhower, általában véve Amerika hogy ülhet le tárgyalóasztalhoz a szovjetekkel, és különösen ezzel a tömegmészárossal. Mikor arról értesül a rádióból, hogy a szovjetek rakétát lőttek a Holdra, azt írja: „minthogy mindenben csalnak és hazudnak, ezt a hírt is óvatosan kell fogadni”.
A naplóban sok szó esik írókollégákról, olvasmányairól és kortársairól. Márai velük sem kimondottan kíméletes, ha ennek szükségét érzi. Hosszan ír Thomas Mannról például, és szomorúan jegyzi meg, hogy a nagy író gyenge jellem volt, és hogy az „egészet” túlfecsegte, illetve, hogy „vidékies, kurjongatós dagálya émelyítő”. Lebilincselően lelkesen ír viszont például Van Gogh levelezéséről, Ortegáról, Goethe Faust járól, Camus-ről, Ionescuról. A hazaiak közül – természetesen sokan mások, például a nagy kedvenc Kosztolányi és Krúdy mellett – a fiatal Juhász Ferenc, Nagy László, Szabó Lőrinc nyűgözik le. Szabó Lőrincet a század legnagyobb költőjének nevezi. Szabó Dezsőnek viszont szerinte „pamfletista gátlástalan nyelvöltögetése és szóáradása volt”.
Márai rendkívül nyitottan szemlélte a világot, ennek lenyomata összes naplóbejegyzése. A mexikói peonoktól kezdve a Palomar Obszervatórium által készített, hatalmas galaxis-fényképeken keresztül a diktátorokon és Harlem rabszolgáin át, az indián őslakosok sorsáig terjed megfigyelési skálája. Minden érdekli.
Ami számunkra, az utókor számára öröm: a számos olvasmányélmény, politikai esemény, belső dilemma, hétköznapi gondok, úti élmények, jövőbeni írói feladatok tervezgetésének rögzítése mellett Márai sosem szűnik meg írónak lenni, aki olyan szépséggel tudja mindezeket megírni, ahogy kevesen. „Őszi füst az erdőben. Lassan terjeng a láthatatlan lepedék, mindent leborít, vörhenyes fénye van.”
Egy helyen Camus-ről így nyilatkozik: „Egy jó író, ahogy az első szóval feltár valamit, gyufaszállal megvilágít a sötétben egy világot, ahol csak ő ismeri a járást. Ez a különbség egy író írása és a könyvek között, melyeket mindazok írnak, akik csak írni tudnak.” Mi, a napló olvasói, e közben Máraira magára is ráismerünk.
