Újabb lépés a kétsebességes Európa felé?

Német és francia politikusok mind gyakrabban vetik fel egy Párizs– Berlin központú államszövetség lehetőségét. Az elképzelés erősen rányomhatja bélyegét az Európa jövőjéről folytatott vitára, egyszersmind intő jel lehet az unióhoz újonnan csatlakozó országoknak is.

Prominens francia és német vezetők elképzelései szerint a már eddig is igen elmélyült együttműködést a jövőben kiterjesztenék a közös kül- és biztonságpolitikára, gazdaságpolitikára, valamint az oktatásra is. Dominique de Villepin francia külügyminiszter nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy Európa két vezető államának szorosabb együttműködése olyan történelmi esély, amit vétek lenne kihagyni. Nem fukarkodott a szavakkal Jean-Pierre Raffarin miniszterelnök sem, feltéve a költőinek szánt kérdést: „Mi marad Franciaországnak, ha kudarcot vall a 25 tagú unió? A német–francia együttműködés” – vélekedett a kormányfő. Egy francia diplomata a Le Monde napilapnak nyilatkozva ugyanakkor elmondta, hogy a felvetések csak általánosságok, szó sincs arról, hogy Párizs és Berlin között konkrét tárgyalások lennének.
De mi lehet az oka a huszadik század konfliktusaiban jobbára egymással szemben álló két ország ilyetén egymásra találásának? Egyrészt a Rajna mindkét oldalán felismerték, hogy az immáron 25 tagúra duzzadt Európai Unióban – legalábbis egyedül – aligha játszhatnak hegemón szerepet. „Európa motorja” és Franciaország „egybekelése” gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenné tenné a két állam tekintélyét, mind Brüsszelben, mind a világpolitikában. Párizs és Berlin egymásra utaltságát alighanem csak megerősítette Spanyolország, de legfőképpen Lengyelország kemény kiállása az uniós alkotmányos vitában. Az államszövetség felvetése – amely egyesek szerint csak taktikai lépés – mindenesetre intő jel lehet az uniós alkotmánytervezet megvétózásával fenyegetőző államoknak.
A másik fő mozgatórugó az iraki háború és – közvetett módon – az Egyesült Államok elmúlt időkben folytatott politikája. A háború kérdésében a franciák és a németek, némiképp az általános európai közvélekedést képviselve mindvégig ellenezték Washington ez ügyben tett lépéseit. Nem csoda, ha Párizs és Berlin hamarosan az „öreg Európában” találta magát. A háború következetes elutasításának köszönhetően a két ország közvéleménye ma már kevésbé gyanakvó szomszédjával szemben, jelentősen csökkentve ezáltal a poltikusok aggályait az államszövetséggel szemben.
A francia–német közeledésnek mindazonáltal megvannak az előzményei. Már a De Gaulle elnök és Adenauer kancellár által 40 éve megkötött Elysée-szerződés is jelezte, hogy aláírói szeretnének pontot tenni a korábbi – összetűzésekkel tarkított – korszak végére. Az általunk tárgyalt újkeletű kapcsolatkeresés azonban csak az elmúlt év végén kapott igazán lendületet, amikor Chirac elnök és Schröder kancellár közvetlenül megválasztásuk után egyeztették uniós agrárkifizetésekkel kapcsolatos álláspontjukat. Áprilisban ezután a vezetők, belga és luxemburgi kollégájukkal együtt egy NATO-tól független védelmi tömörülés körvonalairól tárgyaltak, nagy visszhangot keltve tengeren innen és túlon egyaránt. Az elmúlt hónapban végül, a kiegyensúlyozott kapcsolatra igen jellemző módon, a német kancellárt annak távozása után Chirac elnök képviselte a berlini uniós tanácskozáson.
Bármi is legyen a német–francia közeledés eredménye, egy dolog biztos: a körvonalazódó államszövetség létrejöttének legnagyobb ellenzői az unióhoz most csatlakozó országok lehetnek. Mert aligha lesznek elragadtatva azok az államok, amelyek most egy újabb „előszobában” találva magukat megint csak kívül maradhatnak azon a bizonyos belső körön – főleg ha az még további tagokkal bővül. Az államszövetség gondolatának felvetése mindenesetre a „kétsebességes Európa” képét vetíti elő.

Dömötör Csaba